LEZSÁK SÁNDOR BESZÉDE PONGRÁTZ ÖDÖN RAVATALÁNÁL
Pongrátz Ödön urnakoporsója előtt
„Csak törpe nép felejthet
ős nagyságot,
Csak elfajult kor
hős elődöket.
A lelkes eljár ősei
sírlakához,
S gyújt régi fénynél
új szövétneket.
S ha a jelennek halványul
sugára;
A régi fény ragyogjon fel
honára!”
A költő Garay János figyelmeztető és fegyelmező versével köszöntöm a gyászoló gyülekezetet, Pongrátz Ödön testvéreit, népes családját, rokonait, Ödön bácsi harcostársait, a Corvin közieket, barátait, tisztelőit.
Erősen ritkul az 56-os szabadságharcosok evilági, köztünk élő bajtársi közössége, és növekedőben a felvilági égi tábor.
Immár Ödön bácsi, Pongrátz Ödön is az égi harcosok közt, a Csillagösvényen, a Hadak útján.
A várakozás gyógyító türelmében, advent idején indult a hívó szóra
az övéi közé. Várták már Csaba királyfi harcosai, Árpád népének, Szent István országának katonái, Kapisztrán Szent János keresztesei, Corvin Mátyás fekete serege, Dobó István várvédői, Bocskai hajdúi, Esze Tamás talpasai, a 48-es nemzetőrök, honvédek, a háborúk hős katonái, a trianoni diktátum ellen fegyverrel küzdő Rongyos Gárda, és várták Ödön bácsit, Pongrátz Ödönt az 56-osok, a Széna tériek, a Tűzoltó utcaiak, és ott a Csillagösvényen egymáshoz szelídülő, békülő Iván Kovács Lászlóék és Pongrátz Gergelyék, a Corvin köziek, az örökké ifjú pesti srácok.
Pongrátz Ödön meggörnyedt testtel, de szálegyenes lélekkel érkezett az övéi közé. Teljes életet élt.
Világosító Szent Gergelytől örökölt örmény katolikus hitét megtartotta, a fölnevelő Szamosújvár csibészes élményei megedzették, és a népes családi kötelék számára mindhalálig fegyelmező erő, szülői és testvéri kötelezettség maradt. A bécsi döntés utáni „kicsi magyar világ” történelmi leckéket adott, tanulhatott a vizsgákból és pótvizsgákból is. A háború utáni megpróbáltatások feszültsége 1956. október 23-án Bandi öccsével Soroksárról hosszú útra indította. Már az első órákban a Lámpagyárban fegyvert szereztek, mert zakatolt bennük, hogy „hí a haza, itt az idő, most vagy soha”.
Néhány nap alatt az emberi jogokért kirobbant forradalom és a nemzeti jogokért kirobbant szabadságharc legendás harcosa lett Pongrátz Ödön is.
A bajtársaknak Ödön, akinek megadatott: Ödön bácsi. Az élő legenda társaságában történelmi életsorsa mindenkit megérintett.
Köszönet Kozma Hubának, hogy veretes könyvében szóra bírta, Birinyi Józsefnek, hogy film őrzi Ödön bácsi emlékeit, mozdulatait.
Erős köszönet Juhász Pintér Pálnak, hogy Ödön bácsi fogadott unokája lett, tiszteletével, szeretetével, gondoskodó türelmével, pingpong játékával bearanyozta Ödön bácsi utolsó éveit.
Köszönet mindazoknak, akik fényképezték, hangját fölvették, filmezték, riportot, interjút készítettek Pongrátz Ödönnel, látogatták, hallgatták, ápolták, gyógyították, segítették.
Történelmi szerepét elemezni, értékelni a történészek dolga. A mi dolgunk, kötelességünk sem kevés: rendezni, rendben tartani, működtetni Gergely és Ödön nemzeti örökségét, az 56-os múzeumot, a kápolnát, az ifjúsági tábort.
Mit is jelent ez az örökség?
Miért fogtak fegyvert, miért harcoltak, miért is kockáztatták életüket 1956-ban a Pongrátz-testvérek?
A válasz éppolyan nyilvánvaló, mint amiért a szabadságharc vérbefojtása után is küzdöttek az 56-osok a nemzeti emigrációban, és hoztak áldozatokat, többek között ennek az 56-os majsai emlékhelynek érdekében is.
Szabad, független Magyarországot akartak, hazugságok nélküli életet, emberséges keresztény magyar világot. A Kádár-korszak évtizedei után ehhez adott reményt a rendszerváltás.
Végre hazatérhetett, aki haza akart térni.
Itthon azonban nem egészen az a Haza várta őket, amit reméltek (velünk együtt) a rendszerváltásnak nevezett idő korai szakaszában. És elkövetkeztek azok az évek is, amelyekre legrosszabb álmukban sem gondolhattak. Visszatértek – a már demokratikusnak nevezett választások révén – azok vagy azok utódai, akik ellen fegyvert fogtak, akik az idegen megszállókkal együttműködve leverték 56 szabadságharcát, akik miatt, sokakkal együtt Ödön bácsinak is menekülnie kellett az országból. A Haza pedig a pénzuralom, a hazug, a gátlástalanul fosztogató, a magyar érdekeket semmibe vevő kormányzati rabságba süllyedt.
A magyarságot itthon a tehetetlenség béklyózta, hipnotizálta.
Gondoljuk meg: hogyan élhette át ezeket az éveket az, aki annak idején fegyverrel, benzines palackkal a kezében lett fiatalon, szinte gyerekként cselekvő, világraszóló történelmet formázó ember a Corvin közben?
Hogyan élték meg a pesti srácok azt, amikor Horn Gyula rendőrei Pongrátz Gergelyt megbilincselték? Hogyan élték meg Gyurcsány felheccelt rendőreinek viperáit, ünnepet és ünneplőket roncsoló gumilövedékeit? Hogyan élhette meg ezt az általános bénultságot és tehetetlenséget Pongrátz Ödön, aki úgy ment el, hogy nem láthatta a végét ennek a magyar történelemben szinte példátlanul országnyomorító korszaknak.
Pongrátz Ödön olyan időben távozott közülünk, amikor túl az ideiglenes kordonbontáson már felsejlett egy korszak vége, de nem biztos, hogy megnyugtatóan látható volt számára az új korszak kezdete. Mert ennek a kormánynak a leváltásával a tavaszi választásokon új korszak következik. Itt a rablóból nem lehet pandúr, csak rabosított vádlott!
Új korszaknak kell következnie, mert ahogy a sötétségre a derengés, a világosság ideje jön el, úgy most is eljön egy tisztább, világosabb korszak, az embernek, keresztény magyarnak, országnak, nemzetnek kedvezőbb esztendők.
Most még a sötétség korszakában élünk, fenyegető árnyak parádéznak, földre, vízre, értékeinkre, nemzeti jelképeinkre szakosított haramiák.
Egyes észak-ázsiai mítoszok szerint a holló lyukasztja ki az ég sátrát, hogy beáradhasson az éltető fény. Amint a hunyadiak hollója, úgy a Corvin köziek hollója is eleget tett 1956-ban mitikus küldetésének. Magyarország néhány napra fölfénylett. Ragyogtunk, mert szabadok voltunk.
Igen, a Corvin köz.
Corvin, ez a szó újra és újra fölgyújtja történelmi képzeletünket. Corvinus Mathias, azaz hollós Hunyadi Mátyás, aki hatalmassá és szabaddá tette Magyarországot. És a Corvin köz neve Mátyás király apját is őrzi, a hollós címerű Hunyadi Jánost, aki Nándorfehérvárnál megállította az Európára zúduló török sereget.
A nándorfehérvári diadal hírét, örömét minden délben szétharangozzák a világba.
És harangoznak-e 1956 emlékére?
Nem harangoznak.
De a mi szívünkben szólnak a harangok. Úgy szólnak, ahogy Csete György 56-os kápolnájában Pongrátz Gergely, az elmúlt években pedig a helyére lépő testvérbátyja, Ödön megszólaltatta.
Köszönjük, kedves Ödön, a szívünkben megkonduló, messzehangzó harangszót!
A templomot és az iskolát, a múzeumot élettel megtöltő alapítvány kurátorai, az alapító Bánkuty Géza és Ilonka nevében is köszönjük kedves Ödön, hogy Gergely örökében bizalmaddal erősítettél bennünket.
Rendkívüli erőfeszítéssel, történelmi ellenszélben, a magunk erejével, a hazai és külföldi segítséggel sikerült ezt a Maris pusztai, majsai csodát, búcsújáró helyet megtartani.
A múzeumi tárgyak, fegyverek, plakátok, röplapok: történelmi ereklyék. Hitet erősítenek, hogy nem vagyunk törpe nép, ez a korszak sem fajzott el, mert jönnek a látogatók, és láss csodát, látjuk a csodát, hogy a látogatók zarándokok lesznek, a kíváncsi turistában pedig „gyújt a régi fény új szövétneket”, és az iskolában, a kárpát-medencei 56.-os magyar táborban, a középiskolás ifjak szemében pedig évről évre fölragyog az a hont megtartó régi fény.
Köszönjük ezt az örökséget kedves Ödön.
Kurátortársaimmal együtt hűséget fogadtunk, ezt most megerősítjük, hogy amíg lehet, amíg el nem bitorolják tőlünk ezt az örökséget addig a templomot és az iskolát, a múzeumot erőnk és lehetőségeink szerint a nemzet javára élettel megtartjuk.
Új korszak előtt búcsúzunk tőled kedves Ödön bácsi. Azt reméljük, hogy mindaz, ami ezután következik, az legalább egy határozott lépést jelent abba az irányba, amely 1956 forradalmának és szabadságharcának eredeti céljai felé visz ismét bennünket, és az 56-os hősök erkölcséből és eszméiből építkezik egy erős, öntudatos és bizakodó, keresztény magyarság érdekében.
Kérésünk hozzád immár fohász, égi fohász lett:
Ödön bácsi, ott a Hadak útján, a Csillagösvényen, segítsd most győzelemre néped!
Lezsák Sándor
Elhangzott Kiskunmajsán, Pongrátz Ödön temetésén, 2010. január 16-án
