Beszámoló - II. Mizse teljesítménytúra
Képgaléria
Két hét nagyon kemény munka előzte meg a Nagy Napot.Rengeteg szervezés, idegeskedés. Telefonok, e-mail-ek, személyes találkozók. Támogatók szerzése, kevés pénz összekéregetése, aztán az igen bőségesre tervezett élelmiszer és ital ellátmány - szó szerinti - összekunyerálása. De a település becsületére legyen mondva: mindenki maximálisan mellénk állt. Számíthattunk elsősorban túrázóinkra és családjaikra, ez egy nagyon fontos erkölcsi tőke. Aztán kollegákra a Kollégiumból, majd pedig intézmények, magánszemélyek, cégek kisebb-nagyobb, de mindenképpen nélkülözhetetlen támogatására. Már ez a vibrálóan stresszes, izgalommal színezett két hét is felejthetetlen maradna, ha csak ennyi történt volna.
De eljött a Nagy Nap. Soha nem látott sürgés-forgás, maximális erőbedobás mindenki részéről. A versenyzők szép csendben kezdtek gyülekezni, előbb a lajosmizseiek, aztán váratlanul, bejelentés nélkül vagy hatvanan az ország minden részéből. A víz kezdett folyni a hátunkon. Se jelvényünk, se oklevelünk, se ennivalónk nem volt ennyi. De csodával határos módon - mert egész egyszerűen ez a nap csak szépet tartogathatott! - sikerült hamar megoldani a felmerült problémákat, így hamarosan két kondérban rotyogott a gulyás, és került plusz díjazás is.
Mindenki olyan felfokozott lelki állapotban tette a dolgát, ami nagy pillanatokban óhatatlanul előjön az emberekből, mintegy tudat alatt, hogy itt muszáj megfelelő szintet nyújtani, mégsem volt senki görcsös, ideges vagy mérges. Mindenki végig mosolygott! Bárkinek bármire szüksége volt, megadtuk neki, igyekeztünk a legjobbat nyújtani.
És ahogy szállingóztak a célba a versenyzők, úgy adták vissza ezt a rengeteg befektetet energiát, szeretetet. És könnyekig hatódtunk egy-egy túrázó reakcióin, teljesítményén, és ahogy körbe néztem segítő barátaim ténykedésén, én magam is a sírás határára kerültem. Ilyen fantasztikus emberekkel egy hegyet el lehetne hordani, nem hogy egy ilyen versenyt megcsinálni!
A vidéki vendégek, elsősorban persze a pestiek, annyira élvezték a bőséget, a szeretetteljes légkört, ezt a kis, falusi Csodát, hogy csak mosolyogtak, és alig akartak hazamenni. Beszélgettek, viccelődtek, fényképeztek, ettek-ittak, és annyira látszott rajtuk a meglepetéssel keveredett őszinte emberi érzés-halom, hogy kezdett az egész felfoghatatlanná válni a számunkra - és az még ma is.
Mert amikor ezt a túrát kitaláltuk, nemcsak azért tettük, hogy Lajosmizsét megmutassuk a vidékieknek, hogy a lajosmizseieknek megmutassuk, milyen egy ilyen rendezvény, hanem azért is, hogy megmutassuk, milyen emberek laknak ezen a településen, hogy itt is lehet nagy dolgokat véghez vinni, itt is lehet Csodát művelni. És ez a Csoda 2010. március 6-án megszületett; bábája pedig a sok kedves, segítő ember volt.
És a Csoda ugyan még csak sírni és nevetni tud, de hamarosan lábra áll és elindul, hogy a maga útját járja, beszélni kezd, és azt fogja mindenkinek hirdetni: érdemes élni, érdemes az emberekért tenni, érdemes egymásban bízni, hiszen a Nap mindvégig ragyogott az égen, jelezve, hogy velünk van a Teremtő Nagy Szellem is! És még valami: ez a Csoda nem született volna meg, ha a SZERETET nem termékenyíti meg azt a magot, amit meg kellett, hogy termékenyítsen..."
