Krisztus mindenkit az asztalához hív, az életét adja a barátaiért
Képgaléria
Érsek úr több évtizede éli át papként, szertartásvezetőként az ünnepi oltárnál. Képes még az igazi örömre, a szentmise teljes átélésére?
Az, hogy valaki hogyan örül, alkati kérdés is. Én nem tartozom azok az emberek közé, akik – akár az egyházban is – karizmatikus extázisba jutnak, mert más vérmérsékletű vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy az én örömöm ne lenne egyre mélyülő. Az idő múlásával minden ember egyre inkább átéli az emberi lét végességét, annak sokszor abszurd voltát, a halállal való sok-sok találkozást, szeretteink elvesztését. Ekkor jövünk rá, hogy milyen nagydolog a feltámadás. Ez az oka annak, hogy a húsvét ünnepe idővel egyre mélyül azoknak az embereknek az életében, akik komolyan hisznek.
2010 apápa szándéka szerint a Papság Éve, mégis most éri talán a legtöbb kritika a felsőbb papságot.
Nem is számítottunk másra. Amikor Szentatyánk meghirdette a papság évét, a püspöki karnak volt olyan tagja, aki szinte prófétálva azt mondta: figyeljétek meg, mennyi támadásnak leszünk kitéve, hogy ennek a dolognak az értékét csökkenteni próbálják. A világ össztüze ránk zúdul. Hogy mást ne mondjak: amikor mi a családokért, házasságokért küzdünk és odaállítjuk az emberek elé példaként az igazi normát, a férfi és nő életre szóló szövetségét, a világban felerősödnek az ellenható erők és például egyre több helyen elismerik az egyneműek házasságát. Mintha bizonyos erők az ellen hatnának, hogy nehogy egy eszmény, egy idea erőre kaphasson. Itt lehet látni, hogy a világ milyen ambivalens: van, amit Jézus Krisztus megváltott, másrészt pedig léteznek azok a lehúzó erők is, amelyekkel napról napra találkozunk.
Ilyenkor szembe kell néznünk azzal is, hogy a sátán és az angyal, a jó és a rossz, az isteni és a pokoli harca folytonosan felszínre kerül az életünkben.
A feltámadt Krisztus is magán hordozta a sebeit, amikor láthatóvá tette magát az apostolok előtt. Azt mondta Tamásnak: tapintsd meg a sebet! Így van ez az egyházban is. Mi a bűnt bűnnek mondjuk, a bűnért bűnbánatot tartunk, és jóvátételt gyakorlunk. Ebben különbözünk a világtól. Mert a világ százszorosan elköveti azokat a bűnöket, amelyek az egyházban előfordulnak, de - érthető módon - a papság, a keresztény ember felé nagyobb erkölcsi elvárást támaszt a társadalom. Igen, van bűn, és előfordul botrányos történés is az egyházon belül. Mindig van ebből felépülés, és van megfontolandó tapasztalat is. És mi azt valljuk, hogy az istenszeretőknek minden a javára válik. Ehhez Szent Ágoston hozzáteszi: még a megbánt bűn is! Ez is bizonyítja az egyház Isten eredetét. Nem emberi alkotás és erőlködés, mert ha az volna, már ezerszer széthullott volna a szeretet-közösség. Elég a rendszerváltás utáni húsz esztendő pártjaira, közösségeire gondolni, amelyek olyan nagy elánnal indultak, most pedig már úgy kell őket keresgetni a magyar társadalomban, vagy mindörökre elvesztek.
Sokak több értelmű kifejezésként szóltak a feltámadásról, legalábbis ezen a tavaszon Magyarországon.
A hitigazságok ugyanazok. A föltámadás örök tény. De az Úrjézus is megmondta: Figyeljetek oda az idők jeleire! Én magam is szeretnék erre odafigyelni. Az egyik újság vezércikkében azt írtam, hogy az a feltámadás, amit mi ünneplünk a földi életben, egy közösség feltámadását is kell, hogy elhozza. Minden kataklizmában az az érzése az embereknek, hogy itt már vége a közösségnek, a hazának. Ady Endre mondta az első világháború vége felé, hogy ezt a népet annyira tönkretették, hogy itt már nem lesz többé feltámadás. És utána mégis lett. Többször is! Ezt a reményt szeretném továbbadni! Krisztus feltámadása evilági életünket is többé teszi! Van feltámadás már most is! Azokra az értékekre gondolok, amiket Krisztus hozott. Előbb azonban le kell szállni a poklokra, le kell szállni arra a mélységre, ahol találkozunk a bűnnel, a bűnt bűnnek nevezzük, megbánjuk, újrakezdünk, jóvátesszük, és ebből a megvert helyzetből is fel tudunk állni. Éppen azért, amiért Jézus azt mondja: Bízzatok, én legyőztem a világot!
Nagyszombaton 100 szegénynek osztott sonkát, tojást, kalácsot, mondott jó szót. Megterítette az atyai asztalt Krisztus – a szegények - közösségében.
Én egyfajta továbbadója vagyok annak az adománynak, amit egy jótevőnek köszönhetünk. Valamiképpen úgy, mint amikor fiatal papnövendék koromban egy pap adott nekem némi zsebpénzt jó célokra, majd azt mondta, hogy egyszer adjam azt tovább. A rászoruló embereket étellel támogatni, segíteni az ünnepüket azzal, hogy legalább ezt a néhány napot nélkülözés nélkül töltsék el, szép gesztus. Az ételt természetesen megáldjuk ősidőktől fogva… Mert kegyelem, mert Krisztustól van. Hálát adok, hálát adhatok érte.
