Dr. Bábel Balázs, érsek: A magyar katolikus egyház és a Trianon
Képgaléria
Sajátos pszichózis alakult ki a 90 év óta ezen a tájon, mert a magyar nemzet most kezd hasonlítani ahhoz az emberhez, akinek tagjait levágták és végre sajogni kezdenek a csonkolt részek is. A győztesek pedig magukban tudják, hogy a magyar lakta területeket igazságtalanul kapták meg. Szinte napi politikát érintően érezzük a félelmüket, gondoljunk csak a szlovákok kettős állampolgárságra való reagálására. Az egész országot érintő tragédiát most már tárgyilagosan és részleteiben fel lehet dolgozni, de a publikációk között mindeddig hiányzik annak a kérdéskörnek a feldolgozása, hogy miként érintette a Magyar Katolikus Egyházat az ország felosztása. Számomra egyetlen ismert alapos monográfia létezik erről a témakörről: Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, amit még 1975-ben jelentettek meg Münchenben. Előadásom törzsanyaga ebből a könyvből való. A KÖNYVBŐL KÉSZÍTETT JEGYZETEK, VÁZLAT I. CSEHSZLOVÁKIÁBAN A megszálló hatalmak jellege-magatartása tekintetében a Felvidékre benyomuló cseh megszállók magatartása elütött a többi országrésztől, és tulajdonképpen kivételt képezett. Míg a román és szerb erők ugyan görögkeleti államvallású országokat képviseltek, s ezért bizonyos ellenszenvvel tekintettek a katolikus egyházra, mégis királyságokból érkeztek, és alapvetően konzervatív értékrendűek voltak. A csehek magatartása ugyanakkor kétségtelenül egyházellenes volt, és határozottan a papság tekintélyének aláásására törekedtek. Husz János óta meglévő ellenszenvüket a bécsi színezetű katolicizmus a monarchia idején csak fokozta, vezetőik csatlakoztak a nyugati egyházellenes-szabadgondolkodó irányzathoz a 19. sz. végén. A magyar püspökök eltávolítása A katolikus egyházban a magyarság védőbástyáját látták, ezért azonnal a püspökök lemondását követelték (Fischer-Colbrie kassai püspök kivételével), és izgatták a lakosságot a magyar papok ellen. Hlinka András rózsahegyi plébános vezetésével 1918. december második felében Zsolnán majd Pozsonyban gyűléseket tartottak a szlovák papság számára, autonómiai szabályzat kidolgozásával, melyet a megszálló hatalom jóváhagyott. Természetesen püspöki engedélyek-közreműködés nélküli ülésekről volt szó. Az izgatás hatására (a papság az urak pártján van, tányérnyaló, ingyenélő) számos helyen elűzték a plébánost pl. a szepesi egyházmegyében, s a megüresedett helyeket a megszállók töltötték be saját embereikkel. A megszálló hatóságok több papot is letartóztattak, elhurcoltak (ilyenkor időnként gyalog, mezítláb, kocsi után kötve „vontatták” őket). A házkutatások-fogvatartások eredménye általában a plébániáról való „önkéntes” lemondás lett, esetleg nyugdíjba vonulás. Arra is volt példa, hogy a lakosság az izgatásnak nem ült fel, és megvédte papját, akár az erőszakkal szemben is. 1920-ban Bártfán pl. valóságos kis forradalom védte meg Feisz Hugolin ferencrendi házfőnököt, akit hamis vádak alapján próbáltak meg letartóztatni. Mivel a katonaság és csendőrség fegyvert is használt, 27 sebesültje lett az összecsapásnak. A gvárdiánt a hatóságok a fenyegetőzések után végül felmentették, de hiába tért vissza ünnepélyes fogadtatással, az országból hamarosan kiutasították. A csehek időnként kegytárgyakat, szobrokat is rongáltak-csonkítottak, miséket is megzavartak. Mindez a katolikus szlovákok számára is kényelmetlen volt, nem véletlen, hogy Hlinka vezetésével már 1919 januárjában autonómiát kezdtek követelni Szlovákia részére, igaz, eredménytelenül, s a kezdeményezések még ez évben Hlinka bebörtönzéséhez vezettek. A magyarok közül Báthy László nagyszombati érseki helynököt még 1918 novemberében letartóztatták-eltávolították. Helyére Csernoch Osvald Richárd kanonokot, ismert szlovák egyházi írót nevezte ki a papság megelégedésére. De ő sem volt képes feltartóztatni a magyarellenes kívánságokat-jelenségeket, a magyar nyelv üldözését. Súlyos megpróbáltatásokat élt át Batthyány Vilmos nyitrai püspök, aki erélyesen tiltakozott papsága gyűlésezése és határozatai ellen. Internálták, majd akadályozták egyházkormányzati munkáját. 1919 márciusában azután a köztársaságra veszélyesnek ítélték személyét, és minden tiltakozása ellenére katonai kísérettel Pozsonyba szállították és a magyar határon csomagjaival együtt kitették. Eltávolítását megkönnyítette, hogy általában nem szerették, és szlovák nyelvtudás híján már 1918-ban maga is felajánlotta a Szentszéknek és a magyar kormánynak lemondását. Hasonlóképpen járt Papp Antal munkácsi püspök is, akit később szintén lemondattak és áttettek a magyar határon. Radnai Farkas besztercebányai püspököt is kiutasították, az indok az ő esetében is a szlovák nyelvtudás hiánya volt. A szepesi püspök, Párvy Sándor a politikai változások idején már súlyos betegen Budapesten feküdt, és 1919 márciusában meg is halt. A cseh hatóságok az említett helyeken általában a káptalani helynökök kormányzását is akadályozták. Novák István eperjesi püspök 1918 novemberében önként hagyta el egyházmegyéjét, s utána Rusznák Miklós prelátus-kanonok kormányzott teljes jogú helynökként. Akik hivatalukban maradtak halálukig: Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök 1925-ben bekövetkezett haláláig és Balás Lajos rozsnyói püspök 1920-ban történt haláláig. A cseh megszállók úgy vélték, átvehetik a magyar királyok főkegyúri jogát, s a pozsonyi minisztérium egyházügyi referenseként a munkát Medveczky Károly (nyitrai megyés pap) segítette. 1919 augusztusában zárolták a szlovákiai területen fekvő katolikus egyházi vagyont, egy központi alapot képezve belőle. Az egyházmegyék és szerzetesrendek vagyona összesen 251 ezer kat. hold volt, s az állami kényszerkezelésbe kerülő vagyonból ezután vajmi keveset fordítottak egyházi és iskolai célokra. (Jászó és Lelesz premontrei birtokait végül nemzetközi úton sikerült a rendnek visszaperelnie, ez kb. 21 ezer hold volt.) A hatalom erőltette a szlovák nyelv használatát, és tiltotta a magyart. Komárom vidékének magyar papjai, kb. hetvenen, Palkovich Viktor gútai esperessel az élen 1919. november 19-én memorandumban foglalták össze sérelmeiket, többek között az esztergomi érseki széktől történő elszigetelésüket, s hogy korlátozták utazásaikat, nyelvhasználatukat. Megkezdődött a magyar tannyelvű iskolák felszámolása, a piaristák pl. 9 felvidéki gimnáziumukat voltak kénytelenek elhagyni 1919-ben, és alig maradtak az ottani rendházakban, amelyek végül 1930-ban különváltak a magyar rendtartománytól. A cseh állam valamennyi más katolikus oktatási intézményt is átvett, gimnáziumokat vagy tanítóképzőket egyaránt. A magyar püspöki kar, és Csernoch prímás római utazásaival és tárgyalásaival a status quo fenntartását kérte a Felvidéken. Róma viszont mindezt csak a béke ratifikálása utáni hat hónapig ígérte. Utána kénytelen volt a rendezési tárgyalásokba, apostoli adminisztrátorok kinevezésére irányuló tárgyalásokba fogni. A kiutasított-lemondatott főpásztorok (Nyitra, Besztercebánya, Szepes) helyének betöltése nem volt kétséges, érdekes volt viszont Novák István eperjesi püspök esete, aki nem volt hajlandó püspökségéről lemondani. Az ügy így Róma számára kényelmetlenné vált, mivel hiába kérték lemondását, végül 1922-ben felmentették újabb titulus adományozása nélkül (Batthyány és Radnai előzőleg érseki címet kaptak lemondásukért). Novák szegényen és elhagyatottan halt meg 1932-ben Budapesten. Az új kinevezések sérelmesek voltak Mo. számára, mivel azokról itt már nem egyeztettek, és a magyar érdekek nyilvánvalóan háttérbe szorultak. A székében maradt Fischer-Colbrie kassai püspök ellen is komoly támadások indultak, nagy volt a nyomás Rómán, de az ő esetében a cseh politikusok végül nem jártak sikerrel. Haláláig székében maradt, bár „mentésére” felvetette a Szentszék kalocsai érseki kinevezésének lehetőségét 1923-ban, majd a magyar kormány pécsi püspöki kinevezésének lehetőségét 1925-ben… A cseh uralom alá került Kárpátalján hamarosan megindult a hajsza Papp Antal munkácsi görög (rutén) szertartású püspök ellen is. Annak ellenére, hogy Róma bízott benne, a politikai nyomás itt is elérte célját, 1924-re lemondott Papp, s a következő évben kiutasítása után a csehszlovák hatóságok őt is átadták a magyar határon. A csehek Kárpátalján politikai célokból áttérítést is végeztek, 1924-ben pl. 76 ezer görög katolikus tért át az ortodoxiára. Céljuk a rutén nép jobb asszimilálása volt. A megkezdett folyamat azután kb. 1949-re nagyjából be is fejeződött, a Szovjetunióban ekkor jelentették be a kárpátaljai görög kat. egyház megszűnését. Az egyházmegyék területének megváltoztatása A csehszlovák kormány a magyar püspökök eltávolítása mellett kezdettől fogva az egyházmegyék területének megváltoztatására, új egyházmegyei beosztásra is törekedett. Ezzel kapcsolatban a magyar püspöki kar 1921. február 10-én tartott értekezlete határozottan úgy döntött, hogy nem tesz ilyen irányú javaslatot, határok változtatása nélkül a jelenlegi szervezet változatlan fenntartását kéri. Az érsekek tartományi joghatósága ne sérüljön, a püspökök maradjanak székhelyeiken és egész egyházmegyéjük területét kormányozhassák (felajánlották a magyarországi részek külföldről történő kormányzatát), egyházvagyoni kérdésekben se történjék újítás, a javadalmasok jogai ne sérüljenek. Ha az említett megoldás politikai okokból mégsem lehetséges, a kívül rekedt részeket adminisztrátorok kormányozzák, közvetlenül Rómának alárendelve, és használják a javadalmak területre eső részét a céljaikra. 1922. május 29-én létesült végül a nagyszombati apostoli kormányzóság. A magyar papság még augusztusban felvetette egy magyar püspökség létrehozásának szükségességét (kb. nyolcvan aláírással juttatták el Rómába) de ekkor ezt még Mo-on, Esztergomban sem támogatták volna. 1924 nyarán már a magyar tannyelvű népiskolák államosítása fenyegetett. 1929-ig, a komáromi bencés gimnázium mellett létesített Marianum konviktus-szeminárium létrehozásáig nem volt megoldva a papi utánpótlás kérdése sem a kint rekedt volt esztergomi területen a papság fogyott, új papot alig szenteltek. 1924-ben már a szlovákok is védték volna katolikus identitásukat a csehektől, a szlovákiai püspökök közös pásztorlevélben határolódtak el a vallásellenes jelenségektől, melyek a családot és társadalmat veszélyeztetik. A kormány válaszként megtiltotta a püspöki körlevél felolvasását. 1925-ben Husz ünnepét vezették be kötelezően, míg több katolikus vallási ünnepet, köztük Nepomuki Szent Jánosét eltörölték. A fejlemények után a nuncius távozott Prágából. 1927-ben igyekeztek a Husz-konfliktust elsimítani, és különféle ígéreteket tettek Rómának (pl. kat. középiskolák és egyházi birtokok visszaadása) szerették volna az egyházmegyei határokat újrarendezni, ez a volt esztergomi rész és Rozsnyó feldarabolását jelentette volna. A Szentszékkel dec. 17-én kötött modus vivendi azonban csak elvben mondta ki a határok változtatását, s a konkrétumok kidolgozására két bizottságot jelölt ki (Szentszék + helyi egyháziak, valamint kormány + helyi egyháziak részvételével). Helyreálltak a két éve megszakadt cseh-vatikáni diplomáciai kapcsolatok. Róma elismerte, hogy egyházi hatalom nem nyúlhat az országhatáron túlra. Püspöki kinevezések előtt a kormány politikai ellenvetést tehetett, püspök csak csehszlovák állampolgár lehetett, a köztársaságra tett hűségesküvel. A határok változtatásával kapcsolatos tárgyalások hamarosan elakadtak. Róma ragaszkodott a jövedelmek előzetes rendezéséhez, míg Prága először a határokat módosította volna. A magyar prímás szlovákiai birtokai-jövedelmei ügyében nemzetközi bírósághoz fordult, az ügy azonban nem rendeződött. Róma hiába kért ebben a tárgyban prágai engedményt, komolyabb nyomást pedig nem gyakorolt, eszköztelennek mondva magát. 1933-ban újra elutazott a nuncius Prágából, s vissza sem tért már. 1935-ben vették fel újra a tárgyalás szálait, a csehszlovák fél ekkor már ígérte a vagyon visszaadását, feltételként szabva, hogy Serédi prímás vonja vissza a nemzetközi bírósági keresetét. A perek visszavonásnak ügye azonban nehezen haladt. 1937-ben Prága már utalt bizonyos összeget a birtokok jövedelméből Serédinek, XI. Pius pedig 1937. szept. 2-án kelt bullájával az egyházmegyei határokat az államhatárokhoz igazította. Ezzel a szlovákiai egyházmegyéket kivették a magyarországi érsekségek joghatósága alól, és átmenetileg közvetlenül a szentszék alá rendelték. A nagyszombati apostoli kormányzóságot, s a szatmári csehszlovák részre eső területéből 1930-ban szervezett apostoli kormányzóságot közvetlenül a Szentszék alá rendelték. A jövőben két érsekség alapítását is megígérték, egy latin szertartásút Szlovákiában és egy keleti rítusút Kárpátalján. A magyar diplomácia ebben a helyzetben magyar vikáriátusok szervezésének előírására törekedett minden olyan egyházmegyében, ahol 15 magyar plébánia vagy 35 ezer magyar hívő él. Mindezek megvalósítását-érvényesítését azonban felülírta az 1938-as bécsi döntés (ezután ugyanis a terület egyházi illetékessége újra Mo-hoz került). 1939. júl. 19. Dioecesium fines kezdetű bulla: Kassa és Rozsnyó újra az egri, Munkács pedig az esztergomi érsekség suffraganeusa lett. Jogilag 1945 után is érvényben maradt, Salacz megállapítása szerint „máig”. (Valójában meddig? VI. Pál 1977-ben rendezte a szlovák püspökségek határait az államhatárhoz igazítva, ekkor lett a nagyszombati adminisztratúrából érsekség, Esztergom tartományi jogai ekkor enyészhettek el valószínűleg… L.A.) Statisztika, népesség Az elcsatolt, csehszlovákiai területen az 1910-es népszámlálás szerint egymillió, 1930-as adat szerin 720 ezer magyar élt. Közülük 630 ezer volt a római katolikusok száma (454-re fogyott), 68 ezer a görög katolikusoké (27-re fogyott), 212 ezer református (197-re fogyott) és 53 ezer evangélikus (21-re fogyott) mellett 107 ezer volt a zsidók száma (17-re fogyott). Ha az elcsatolt területen élő lakosság vallási adatait tekintjük, akkor 1910-ben és 1930-ban az ott élő katolikusok 30, ill. 18 %-a volt magyar, a görög katolikusok között ez az araány 11,5-ről 4,7-re fogyott, a reformátusok 95-90 %, evangélikusok 13,4-5,1 %, izraeliták 47,2-6,5 %. Összességében látható, hogy a katolikus és evangélikus fogyás a legnagyobb, legszembetűnőbb, a ref. magyarság sokkal kevésbé fogyatkozott. II. ROMÁNIÁBAN Erdély és Mo. keleti részeinek román megszállását az ott élő két román egyház, a görög katolikus és görög keleti (a románság fele-fele tartozott a két egyházhoz) természetesen örömmel üdvözölte. A görög katolikus főpapok kezdetben reménykedtek, hogy sikerül az ortodoxokat is rávenni Róma elismerésére, s így egyesülhet a két egyház. A cél érdekében 1918 őszén készek lettek volna püspöki székeikről is lemondani. Az ortodoxok azonban sértődötten visszautasították az ajánlatot, sőt ők szólították fel a görög katolikusokat, hogy térjenek vissza az ortodox egyházba. Nagy szálka volt a románság szemében a hajdúdorogi magyar görög katolikus egyházmegye, 1919. április 27-én, Nyíregyháza megszállása után azonnal internálták is püspökét, Miklósy Istvánt, s csak aztán engedték szabadon, hogy lemondott a gyulafehérvár-fogarasi egyháztartományból egyházmegyéjéhez csatolt 68 plébániáról. A latin szertartású papságot a románok első perctől kezdve állandó felügyelet, megfigyelés alatt tartották. Általában csendőrök és detektívek követték minden lépésüket, szentbeszédeiket szigorúan ellenőrizték. Számos helyen történtek atrocitások, tettlegesség, papokat vertek meg és szégyenítettek meg, ezeket az eseteket Apponyi Albert a béketárgyalásokon 1920 januárjában kelt jegyzékében összegezte-ismertette. A verések között többször előfordult a 25 botütés, pofozás (pl. latin keresztvetésért), átzavarás folyón majd a túlparton „célba lövés” az érkezőre ijesztgetésként… A letartóztatások-fogvatartások is mindennapossá váltak, igaz, valós-jogerős ítéletek általában végül nem születtek, de a vizsgálati fogságok így is több hónaposak, a megfélemlítésre alkalmasak voltak. 1919 januárjától, az erdélyi státus ekkor tartott igazgatótanácsi ülésétől kezdve korlátozták Majláth püspök mozgási szabadságát is Erdélyben. Szeptember 26-án aztán mind neki, mind káptalanja tagjainak és központi papságának megtiltották, hogy lakásukat elhagyják vagy látogatókat fogadjanak. Ezt egy idő után ugyan feloldották, de az állandó detektívkíséret megmaradt. Elmaradtak Majláth őszi és tavaszi bérmaútjai is. Majláth Apponyi útján a békekonferenciának is jelezte a tapasztalt vallásüldözést, de hiába kért igazságot, vizsgáló bizottság kiküldését. Statisztikai adatok: Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a magyar fennhatóság alól Romániához került terület vallási megoszlása a következő volt: görögkeleti 1.803 ezer, 34 % görög katolikus 1.243 ezer, 23 % római katolikus 980 ezer, 18 % református 695 ezer, 13 % ág. evangélikus 262 ezer, 5 % zsidó 182 ezer, 3,5 % unitárius 68 ezer, 1,3 % egyéb 4 ezer, 0,1 % Ha a vallások nemzetiségi megoszlását nézzük, a görög keletiek 95 %-ban románok, a görög katolikusok 90 %-ban románok, 6 %-ban magyarok, a többi „egyéb” a római katolikusok 65 %-ban magyarok, 28 %-ban németek, a többi „egyéb” a reformátusok 98 %-ban magyarok az evangélikusok 82 %-ban németek, 15 %-ban magyarok a zsidók 70 %-ban magyarok, 30 %-ban németek az unitáriusok 99 %-ban magyarok voltak. A 100-hoz hiányzó százalékok ált. egyéb címszó alatt szerepeltek, vagyis nemzetiségi tartalmuk nem világos. Az egyházszervezet A trianoni békével teljesen román fennhatóság alá került a gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus egyháztartomány (visszakapva 68 hajdúdorogi paróchiáját). Teljes egészében határon túl került az erdélyi püspökség, a határ kettévágta a nagyváradi egyházmegyét, és háromfelé szakadtak a csanádi és szatmári egyházmegyék. A püspöki székhelyeken túl az egyházmegyék kb. fele maradt Romániában. Az erdélyi püspökség kb. 375 ezer hívője nagyrészt, szinte teljes egészében magyar volt. A további három püspökség Romániához csatolt területén összesen 605 ezer hívő élt, a legtöbb a csanádiban 452 ezer fővel, Szatmáron 72, Váradon 80 ezer hívő maradt. Közülük kb. fele volt magyar 295 ezer fővel, a németek száma 264 ezer volt, román kétezer, egyéb nemzetiségű 43 ezer volt. A németek túlnyomó többsége a csanádi egyházmegyében, illetve ennek romániai részéből alakított temesvári apostoli kormányzóságban élt. Nagyromániában az ortodox vallás aránya 72 % volt, a görög katolikus románságé 8 %. Együttesen tehát meghaladták a 80 %-ot, a latin szertartásúak aránya 6,8 %, a reformátusoké 3,9 % volt 1930-ban. Bár Románia 1919. december 9-én Párizsban aláírt egy kisebbségvédelmi szerződést, ígérve az ország minden lakójának a teljes vallásszabadságot, az 1922-es alkotmány 22. cikkelye már uralkodó egyháznak minősítette az ortodoxot, s a görög katolikus egyházat még román egyháznak nevezte. A többit valójában kellemetlennek érezték, mindent megtettek az áttérések érdekében, valójában az ortodox egyházból kívántak államegyházat kreálni, még a görög katolikus románság is önvédelmi harcokra kényszerült. A magyar katolikusok megpróbáltatásai Salacz a magyar kat. egyház küzdelmes életének érzékeltetésére Majláth püspök beszédét idézte, melyet 1924. nov. 14-én mondott a román szenátusban. Eszerint a kormányintézkedések a katolikus intézmények létalapját támadták meg. Az agrártörvény alapján az állam kisajátította az egyházi birtokokat mindenfajta kárpótlás nélkül. A középiskolák mindössze egyetlen alkalommal kaptak pénzt a kormányzattól, mely a korábbi éves támogatások kb. negyedét sem érte el. A kisajátított birtokok kiosztásánál mellőzték a katolikus egyházat, így 118 plébánia és 71 leányegyház nem kapta meg a törvény által őt megillető részt sem, vagyis kb. hét és félezer hold földtől esett el az egyház, mely az agrártörvény szerint megillette volna. Amikor a kieső bevételeket önadóztatással igyekeznek a hívek pótolni, azt a közigazgatási hatóságok akadályozzák-tiltják. Az állam ugyan átvet számos birtokot-üzemet, az azokkal kapcsolatos patrónusi terheket nem viseli, így a templomok, iskolák romlásnak indulnak. A politikai községeknek megtiltották hogy az egyházi iskolákat segítsék, az iskolák épületeit állami-községi kezelésbe veszik. Nem biztosítják az anyanyelv szabad használatát, pl. Csík megyében, színmagyar lakossághoz regátbeli tanítókat küldtek, akik a nép nyelvén egy szót sem értenek, viszont a vizsgákat az állam nyelvén kívánják. Az új elemi iskolai törvény csak az állami iskolákat nevezi nyilvános iskoláknak, a felekezeti iskolák ilyen módon nincsenek elismerve, tanulóik kizáródnak a nyilvános pályákon történő érvényesülésből. Majláth püspök és más egyházi képviselők az említettek miatt a Nemzetek Szövetségéhez fordultak panasszal Genfben 1925-ben, a párizsi kisebbségi egyezmény megsértése címén. A szerzetesrendek iskolái közül ellehetetlenítették pl. a premontreiek nagyváradi gimnáziumát, és fokozatosan a rendet is felőrölték-felszámolták. A piaristák négy rendházából (Nagykároly, Máramarossziget, Kolozsvár, Temesvár) 1921-ben viceprovincia, majd 1925-ben önálló rendtartomány lett. Nagykároly és Máramarossziget iskolái néhány éven belül elvesztek. A temesvári gimnázium megmaradhatott a rend tulajdonában, de ott csak román nyelvű oktatás folyhatott. A kolozsvári gimnázium, mint státusi tulajdon megmaradhatott magyar tannyelvűnek, s a rend gondozásában maradt a hozzá tartozó templom és fiúinternátus is, valamint a katolikus főiskolások internátusa, a Báthory-Apor szeminárium is. 1922-től működött Kolozsvárott a rend teológiai intézete is. Az 1925-ös magánoktatási törvény értelmében azonban a kisebbségi iskolákba csak olyan növendéket lehetett felvenni, akinek anyanyelve azonos volt az iskola tannyelvével. Így a kolozsvári piaristák pl. nem vehettek fel örmény, zsidó vagy német nevű növendéket, még ha azok magyarnak is vallották magukat. A diákok létszáma így szükségszerűen csökkent, és anyagi válságot okozott. A ferenceseknek is Kolozsvárott volt a tartományi központjuk, és 27 kolostorukban 203 rendtag működött. Ott voltak Brassóban, Csíksomlyón, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Máriaradnán is. A jezsuiták Szatmári háza mellett a 30-as években Kolozsváron is megjelentek, érdekesség, hogy a Szentszék kívánságára a rendnek román görög katolikus ága is indult. A női szerzetesrendeknek kb. négyszáz tagja működött 1925-ben az erdélyi egyházmegyében, részint iskolákban, részint kórházakban. A legfájóbb pont az iskolakérdés volt, alig maradt magyar közép- vagy felsőfokú intézmény, s a népiskolák fenntartása is problémássá vált a párhuzamos állami kötelezettségek miatt. Az állami iskolát ui. a szín katolikus községek is kénytelenek voltak felépíteni és fenntartani, s ez anyagilag kimerítette őket. A magyar tanítók munkáját számos román „kolléga” ellenőrizte, hogy nehogy magyarul tanítsanak az állami iskolákban. A magyarság igyekezett kulturális hitéleti kereteit ápolni, így pl. jelentős volt egyházi sajtója. Egyik példája ennek a Brassói Katolikus Tudósító, majd később csak Tudósító, amíg 1937-ben a román cenzúra be nem tiltotta. Aradi Kat. Egyházi Tudósító – később csak Vasárnap címmel, a ferencesek sajtómunkája is aktív, Szent Ferenc Hírnöke, majd Hírnök címmel, képes néplapuk, a Katolikus Világ példányszáma a 20 ezret is meghaladta. Számos ilyen lapot lehetne még felsorolni, melyek biztosították, hogy még a cenzúra, a lapbetiltások ellenére is eljussanak a katolikus egyház hírei a lakossághoz. Az egyházmegyék kormányzásáról: a nagyváradi egyházmegyében Széchenyi püspök 1923-ban bekövetkezett halála után apostoli kormányzó következtek, 1929-ig az egész egyházmegyére, utána már csak a romániai részekre kiterjedő joghatósággal. 1930-ban egyesítették a szatmári és nagyváradi egyházmegye-részeket, az első közös püspök Fiedler István lett (Bormisza szatmári püspök 1928-ban halt meg.). A csanádi püspökség román részében csak három tisztán magyar plébánia volt. Mégis sok magyar volt a Marostól északra fekvő területeken, ill. Arad vidékén. A bánsági németek nagy része Trianon után elfordult a magyarságtól. Glattfelder Gyula püspök éles hangon bírálta az agrárreform rendelkezéseit, s ezért a románok nem voltak hajlandók tovább tűrni a jelenlétét Temesváron, és az egyház és állam kapcsolatának megszakításával fenyegetőztek. 1923 márciusában így Glattfelder végül elhagyta Romániát, és Szegedre költözött. A határon túli részeken az apostoli kormányzó a német Pacha Ágsoton kanonok, püspöki irodaigazgató lett. A konkordátum értelmében 1930-ban alapították meg a temesvári egyházmegyét, ekkor püspök lett. Később, 1951-ben Pachát 81 évesen perbe fogták és 18 évi fogházra ítélték. Szintén a konkordátum eredményeként gyulafehérvári püspökségként újraalapított egyházmegyét a többi püspökséggel együtt a bukaresti érseki tartományba sorolták. Majláth püspök utóda itt rövid időre, néhány hónapra Vorbuchner Adolf volt, őt követte Márton Áron kolozsvári plébános. Az erdélyi egyház a szegénység ellenére szépen működött, 16 új templom épült és 45-öt felújítottak. 1940-ben, a második bécsi döntés után Márton Áron dél-erdélyben, Gyulafehérváron maradt. A politikától tartózkodott, csak erkölcsi kérdésekben emelte fel szavát. 1949 júniusában Tövis közelében letartóztatták, évekre eltűnt, csak 1955 márciusában engedték vissza székhelyére, de mozgási szabadsága ezután is sokáig korlátozva maradt. A konkordátum és a Státus Az új Románia mindjárt megalakulásakor diplomáciai kapcsolatba lépett a Szentszékkel. Már 1920-ban megindultak a konkordátum megkötése érdekében a tárgyalások. A Szentszéket sikerült a görög katolikusoknak azzal motiválni, hogy a számukra biztosított kedvezmények a román fél megnyerését, s ugyanakkor az unió erősödését-bővülését hozhatják. A magyar főpapok aggódva figyelték a híreket, ősi püspökségeik összevonásáról-elcsatolásáról, Bukarest alá rendeléséről és a román uralkodó főkegyúri jogáról… Az ügyben Csernoch és Glattfelder is járt Rómában, tájékoztattak, és XV. Benedek halála után XI Pius határozottan megígérte, hogy az egyházmegyék ügyében a püspökök meghallgatása nélkül nem fog cselekedni. A tárgyalások a következő években számos ponton elakadtak, pl. az iskolaügy vagy egyházfinanszírozás terén. Hosszú tárgyalások, taktikázások és szünetek után végül szinte titokban született meg a román konkordátum 1927. május 10-én. Gasparri bíboros és Vasile Goldis (Goldis László, volt magyar képviselő) írták alá. Az óvatosság oka román részről az ortodox támadásoktól való félelem volt, a Szentszéknek ugyanakkor a magyar érdeklődés, az érintett főpapok tiltakozása volt kellemetlen. A végeredmény kétségtelenül hátrányos volt magyar szempontból, hiszen nem sikerült valamennyi egyházmegyét megtartani, a gyulafehérvári és temesvári mellett a szatmár-nagyváradit már egyesítették, s így három főpap állt szemben öt görög és két latin román katolikus püspökkel az új, bukaresti egyháztartományban. Közös ügyek pedig voltak: ide, a püspökök tanácsa elé utalták a Patrimonium Sacrum (anyagi ügyek) kezelését, a szemináriumok tantervét, a román nyelv és történelem oktatását, s utóbbi kérdésekben az illetékes minisztérium egyetértését is előírták. Sérelemnek volt felfogható az is, hogy a több mint 375 ezer hívőt számláló, több mint 900 éves erdélyi püspökség helyett az ekkor csak 24 plébániájú, 60-70 ezer hívőt számláló, 1883-ban alapított bukaresti püspökséget emelte a konkordátum érseki rangra, alárendelve más nagy múltú egyházmegyéket. (A 80 ezres váradi egyházmegyét pl. megszüntették-összevonták, pedig Bukarestnél nagyobb volt…) De a konkordátum az adott helyzetben mégis biztosította a katolikus kisebbségi iskolák létét, elismerte a katolikus egyház jogi személyiségét (elismerve a plébániákat, zárdákat, káptalanokat, prépostságokat és püspökségeket), biztosította javaik tulajdonjogát is. Kényes pont volt viszont, hogy a státus az említett jogi személyiségek felsorolásából kimaradt, s szándékosan igyekezett a román fél a későbbi értelmezésekből is kiiktatni. A konkordátum megadta a tannyelv választásának jogát az egyházi iskolák számára, de a román értelmezésben a már román nyelvűek nem válthattak újra nyelvet (a szerzetesiek zömét már román nyelvre kényszerítették). A Szentszék a ratifikálás áraként lenyelte ezeket az értelmezéseket, 1929 májusában ezek után ratifikálták a konkordátumot Romániában. A Státusból végül sok vita után 1932-ben egy római egyezmény hatására „Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa” lett birtokait és alapjait a gyulafehérvári egyházmegye tulajdonának minősítették és újra telekkönyvezték. Az „Accord” néven híressé vált római megállapodás érvényességét viszont Romániában vitatták, ratifikálása így végül 1940 márciusáig elhúzódott. Hasonlóképpen a szerzetesrendek és éveken át pereskedtek korábban államosított javaik miatt. A második világháború után a konkordátum és a státus ügye már nem tartott soká: 1948. július 17-én semmisnek nyilvánították a konkordátumot majd hamarosan megszüntették a felekezeti iskolákat és az egész területen egyetlen püspökségként csak a gyulafehérvárit ismerték el. 1949. aug. 1-jén majdnem minden szerzetesrendet feloszlattak. A szatmár-nagyváradi egyesített püspökség Széchenyi Miklós nagyváradi püspök 1923-ban, és Boromisza Tibor szatmári püspök 1928-ban bekövetkezett halála után az apostoli kormányzók által igazgatott püspökségek román uralom alatti részeit a Szentszék a román állammal kötött konkordátum értelmében 1930. június 5-én Solemni conventione kezdetű apostoli levelével egyenrangúan, Szatmár székhellyel egyesítette. Első püspökéül Fiedler István temesvári püspöki helynököt nevezték ki, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy sváb származása miatt elő fogja segíteni az elmagyarosodott szatmári svábság visszanémetesítést, de e reményeket Fiedler nem váltotta be. A román kormányzat egyértelműen nagyvárad-ellenes volt, az egyházmegye papságát Horthy kormányzó reverendás hadseregének mondták, a püspököt e hadsereg parancsnokának. Tény, hogy voltak revíziós-irredenta megnyilvánulások a papok között, egy-két híres esetet a sajtó is megszellőztetett. Fiedlernek végül hasonló okokból, néhány papjának összeesküvése miatt kellett lemondania 1939 novemberében, miután a szatmári püspöki palota padlásán ekrazitot, irattárában pedig gyújtózsinórokat találtak. 12 papot letartóztattak, másik 6 átszökött Magyarországra. Fiedler ebben a helyzetben lemondott, s a kérdés utódlása lett, ideiglenesen Márton Áront nevezték ki apostoli kormányzónak. Márton Áron P. Napholcz Pál kolozsvári jezsuita házfőnököt ajánlotta püspöknek, aki sváb születésű és magyar gondolkodású ember volt. Mire kinevezése megtörtént, a bécsi döntés miatt az érintett már nem fogadta el, megkönnyítve az esetleges későbbi rendezést, az egyesített egyházmegyék szétválasztását. 1941-ben már a Manréza rektora volt Budapesten, majd 1942-ben a magyar rendtartomány főnöke, 1943-ban bekövetkezett haláláig. A magyar kormány kérésére a Szentszék 1941. jún. 28-án kelt rendelkezésével választotta szét újra a szatmári és nagyváradi egyházmegyéket, bár saját püspökük egyelőre nem volt, továbbra is Márton Áron volt apostoli kormányzójuk. 1942-ben Róma Scheffler Jánost, a kolozsvári egyetem egyházjog tanárát nevezte ki szatmári püspöknek. Mivel a váradi püspöki szék betöltése a háború végéig elmaradt, 1948. április 9-én Scheffler újra az egyesített Szatmár-nagyváradi egyházmegye püspöke lett. A románok azonban hamarosan ezt az egyesített egyházmegyét is eltörölték, és 1949 májusában Scheffler püspököt vikáriusával, Pásztor Ferenccel együtt börtönbe zárták, ill. deportálták. A püspököt 1952 októberében ismeretlen helyre szállították, és december 6-án bekövetkezett halálát sokáig eltitkolták. Az ő halála után újabb püspök kinevezésére nem került sor, a területeket helynökökkel kormányozták. Az erdélyi rítusváltoztatások Magyarságuk megőrzése érdekében ezrével váltottak rítust Erdélyben pl. a görög katolikusok a római katolikus, ill. református egyházba térve. A jelenség már a 20. sz. elejétől ismert volt, s a főpapok igyekeztek is adminisztratív módon útját állni-megnehezíteni, minkét rítus püspökének hozzájárulását kérve. Az 1928. évi román kultusztörvény után ugrásszerűen megemelkedtek a román görög szertartás javára a rítusváltoztatások, ill. még inkább az ortodoxiára való áttérések. A törvény a folyamatot nagyon leegyszerűsítette, elég volt egy jelentkezés az anyakönyvvezető előtt. Ez az áttérés több száz reformátust is érintett. A két „hullámban” persze voltak oda-visszatérések is. Előbb a magyar, később a román egyházak lettek a cél… Majláth püspök egy ideig befogadta a görög katolikus püspöki beleegyezés nélkül érkező vallást változtatókat is, de egy idő után a Keleti Kongregáció már nem adta meg neki ezt az engedélyt. Nem könnyítették meg adminisztratív módon a magyarok vallásváltoztatásának útját. III. JUGOSZLÁVIÁBAN A korábban említettekhez hasonló megpróbáltatások érték a szerb megszállás alá került Délmagyarország papjait is. 1918 őszén először a pécsi egyházmegye szlavóniai részének, ill. Dél-Baranya papjai szenvedtek a szökött katonák és a hozzájuk csatlakozó csőcselék garázdálkodásától. Később a szerbek mindenáron szerették volna az általuk megszállt Pécs-Baja övezetet is Jugoszláviába kebelezni, ezért a papságot is behódolásra szólították föl. Pécs papsága azonban határozottan tiltakozott és aláírásokat gyűjtött. 1919 elején a bajai ciszterciták is megtagadták a fogadalomtételt, így két órán belüli távozást parancsoltak nekik. Végül az antant misszió francia tagjainak sikerült őket megmenteni azzal, hogy mint francia eredetű rendet francia védelem alá helyezte őket. Zichy Gyula pécsi püspök és irodaigazgatója, Mosonyi Dénes sem volt hajlandó a szerb megszállók kívánságát teljesíteni, s a papságot és a katolikus tanítókat behódolásra felszólítani. Így aztán a szerb katonai hatóságok meg is tiltották a katolikus autonómiát szervező gyűlés megtartását, lefoglalták az egyházmegyei alapítványi hivatalt s az egyházi javak ellen készültek akcióba lépni. Pedig egyébként a tanácsköztársaság bukásáig a szerbek a forradalmi tendenciákkal szemben inkább az Egyház védelmezőinek igyekeztek magukat feltüntetni. Mégis: Zomborban nem engedélyezték az úrnapi körmenetet, Nagybecskereken megtiltották a harangozást, az újvidéki magyar katolikus főgimnázium berendezését elvitték Belgrádba, ami ellen a kalocsai érsek tiltakozott is, egy német többségű községben a tanácsteremben lévő feszületet a szerb bíró összetörte és kidobatta. 1919 júliusában Zichy püspök Mosonyi Dénessel együtt Belgrádba utazott, de útja lényegében eredménytelen maradt. A belgrádi francia és angol követek őszintén elmondták, hogy semmit sem tudnak a szerb visszaélések ellen tenni. A zsarolásoknak az év végére maga Zichy püspök is áldozatul esett, 1.200 ezer korona értéket vittek el tőle. 1920 őszén letartóztatások is voltak Pécsett, Buzássy Ábel ciszterci házfőnököt és Mosonyi Dénest megbotozták, Mosonyi az eset után nem tudott lábra állni, kocsin szállították haza. Az esetek miatt a Szentszék is panaszt tett a belgrádi kormánynál, de érdemi következmény nem lett. Trianon után, 1921 augusztus 22-én a szerbek kivonultak a területről. Egyházkormányzat Trianon eredményeként jugoszláv fennhatóság alá került a csanádi egyházmegye kb. egynegyede, a kalocsai főegyházmegye nagyobb része, a pécsi egyházmegye szlavóniai és délbaranyi területe, valamint a szombathelyi egyházmegye 19 plébániája. 1920-ban távozni kényszerültek a piaristák nagybecskereki gimnáziumukból. A Kalocsai Érsekság határon túl maradt 89 plébániájából a Szentszék 1923 februárjában bácskai apostoli kormányzóságot létesített. Kormányzóul Budanovics Lajost, Várady érsek korábbi helynökét nevezték ki, aki 1927-ben cisamoi c. püspöki rangot nyert. A pécstől elvett északszerémi és délbaranyai apostoli kormányzóságot 1922-ben a boszna-szerémi püspökhöz rendelték, ő Aksamovic Antal volt. A csanádi egyházmegye jugoszláviai csonkját először Glattfelder helynöke, Kovács István nagybecskereki plébános kormányozta, majd szintén 1923. február 10. kezdettel a jugoszláviai Bánságból is apostoli kormányzóságot létesített a Szentszék. Az első adminisztrátor Rodic Raphael ferences szerzetes a következő év októberében belgrádi érseki kinevezést kapott, utóda Ujcic József lett. Statisztika Trianon után a Jugoszláviához csatolt Délbaranya, Bácska és Bánát (összességében Vajdaság) 1921. évi népszámlálási adati a következők: 1.380 ezer lakosból 720 ezer volt a római katolikusok száma, 475 ezer a görögkeletiek, 133 ezer a protestánsok (közülük 49 ezer református) és 18 ezer volt az izraeliták száma. A Vajdaságban 382 ezer magyar élt, mellettük 522 ezer délszláv (szerb, bunyevác, sokác, horvát, szlovén), 68 ezer egyéb szláv és 328 ezer német nemzetiségű. A magyar katolikusoknak tehát szláv és német ajkú katolikusokkal egy szervezeti közösségben kellett élniük. Megpróbáltatások A jugoszláviai katolikus magyarságot kezdettől fogva kulturális, főként iskolai téren érték a legsúlyosabb sérelmek. A szerbiai népiskolai törvény csak állami és magán jellegű népiskolákat ismert el, s ezt a jogszabályt kiterjesztették az új országrészre is. Ezzel valójában halálra ítélték a magyar felekezeti iskolákat. Középiskolai fokon már csak állami intézményeket ismertek el. E rendeletek hatására 1924-ig fokozatosan megszűntek a Vajdaságban a magyar felekezeti jellegű iskolák. A püspökök hiába fordultak 1922-ben a kormányhoz és a királyhoz. Budanovics bácskai apostoli adminisztrátor 1923. július 20-án, a kormányhoz intézett memoranduma szerint addig 20 bácskai zárdát, 212 katolikus iskolai tantermet vettek el állami iskolák céljára. Az államosított iskolákban átmenetileg ugyan szerveztek ún. párhuzamos kisebbségi osztályokat, de ezekben is magyarul alig tudó, görögkeleti vallású tanítók oktattak. Magyar tanítók képzéséről csak az 1930-as évek vége felé kezdtek Belgrádban gondoskodni. A minisztérium 1921. jan. 18-i rendelkezése szerint a középiskolás ifjúságnak csatlakoznia kellett az egyházellenes szellemű Jugoslavenski Sokolhoz. 1924-ben rendeletileg is megszüntették az iskolai vallásos egyesületeket, így többek között a Mária-kongregációkat is. Mivel Vajdaságnak nem volt papneveldéje, bizonytalanná vált a magyar katolikus papi utánpótlás. A bácskai kispapok így szétszórtan, Zágrábban, Diakováron, Szarajevóban, Spalatoban, Rómában tanultak. Az adminisztratúrákban 1925-től igyekeztek újjászervezni bizonyos autonómiával az egyházközségeket, mivel azok az agrárreform, a nagybirtokhoz kötött patronátusi jogok miatt anyagi erejükben megrendültek. Államsegélyt kaptak ugyan az egyházak, de a katolikus egyháznak juttatott rész egyáltalán nem volt arányban a görögkeletiek juttatásaival. Számarányukhoz mérten, arányosítva kb. 50 %-os volt a katolikus segélyezés hozzájuk viszonyítva. A lakosság 47 %-át képviselő görögkeleti egyház az államsegély 48 %-át kapta, míg a közel 40 %-ot képviselő római katolikus egyház csak 23 %-ot. Életbe nem lépett konkordátum A vajdasági magyar katolikusok jogi helyzetét az 1935-ben megkötött konkordátum lett volna hivatva biztosítani, amelyről a tárgyalások többszöri megszakítással 1920 óta folytak. 1933-ban a jugoszláv püspöki kar pásztorlevelet adott ki a nyíltan
