Ragaszkodás és kalandvágy
Elsőként az országban
- A kilencvenes évek közepén ön volt az első kis hazánkban, akit közgazdászként neveztek ki egy egészségügyi intézmény élére. A szakmán belül sokan fel is kapták akkoriban a fejüket.
- Valóban az volt a gyakorlat sokáig, hogy a kórházak élére csak orvos végzettségű szakembert lehetett kinevezni. A rendszerváltást követően is éveknek kellett eltelniük, míg a nyugati államokra jellemző menedzseri szemlélettel megbarátkoztak az illetékesek. Velem kezdték a sort, de közvetlenül utána, még három másik hazai kórház is menedzser főigazgatót kapott – nyilatkozta lapunknak Nemes János. - Ma már törvényesítve van, hogy orvos vagy közgazdász lehet kórházi főigazgató.
- Az egészségügy tekintetében, mit jelent a menedzser szemlélet?
- Azt, hogy nem feltétlenül a gyógyításhoz kell értenie egy intézményvezetőnek, hanem az egészségpolitikához, az informatikához, a közgazdasághoz, a humánpolitikához és sok minden máshoz is. Legyen vezetés- és szervezetelméleti jártassága és gyakorlata. Én akkor már az Egészségügyi Gazdasági Igazgatók Egyesületének magyarországi elnöke, illetve a Magyar Kórház Szövetség elnökségi tagja is voltam, vagyis jól ismertem e szakterület helyzetét, az összes problémáival együtt. Ezt segítette a nemzetközi kapcsolatrendszerem is, hiszen 1992. és 1999. között én képviseltem Magyarországot a Kórházigazgatói Európai Egyesületének vezetőségében. Valószínűleg ezért esett rám az illetékesek választása. Máig az a véleményem, hogy csak az lehet jó főigazgatója egy kórháznak, akiben van elég empátia a betegek és az orvosok, illetve e gyönyörű hivatás iránt. Ugyanakkor rendelkeznie kell kiváló kapcsolatépítő és –megtartó képességekkel is, a politikai és a piaci élet szerteágazó területein. Magyarul: a gyógyítást a legjobb orvosokra bízza, és mindent megtesz azért, hogy ehhez a lehető legjobb feltételeket megteremtse. Büszkén elmondhatom, hogy sikerült is egy nagyon jó szakmai stábot kiépítenem, hiszen többségében máig ez a gárda irányítja a megyei kórházat nagyon sikeresen. Ezzel is magyarázható, hogy nagyon nehéz szívvel hagytam el őket.
Csábítás
- Politikai okok miatt távozott?
- Nem. A kinevezésem határozatlan időre szólt, és a mindenkori megyei vezetéssel jól együtt tudtam dolgozni. Egyszerűen erősebbnek bizonyult a ragaszkodásomnál a kalandvágyam. Először 1997-ben kerestek meg az Euromedic vezetői, hogy szegődjek hozzájuk, de akkor még nemet mondtam. Pedig ez a cégcsoport akkor már a magyarországi kórházak egyik legnagyobb partnere volt, jelentős képalkotó diagnosztikai hálózatot működtetve, gyógyszer és orvosi műszerek nagykereskedésével foglalkozott, amely mára már kibővült logisztikai szolgáltatásokkal, a vényforgalmú patikák ellátásával, stb. Lényegében innen eredt az ismeretségünk. Két évvel később újra megkerestek, s végül igent mondtam, mert addigra a kecskeméti kórház gazdasági helyzetét már sikerült a munkatársaimmal egyenesbe hozni, és csábítottak az új kihívások, a versenyszféra megismerésének lehetősége. Hiszen addig az egész szakmai pályám állami intézményekben zajlott (28 év kórházban).
- Mekkora volt a csábítás, vagyis milyen beosztást kínáltak?
- A cég illetékesei 1999. kilencedik hónap 9-én jelentették be egy fővárosi konferencián, hogy én lettem az Euromedic International Hungary vezérigazgatója.
Hová haza?
- Azóta eltelt egy bő évtized. Jól döntött?
- Jól. Hiszen egy rendkívül dinamikusan fejlődő cégcsoport egyik vezetője lehetek, amely ma már behálózza kontinensünk szinte minden országát. Rengeteg mindent tapasztaltam és tanultam, különösen a piaci szemléletet illetően. Vagyis a szakmai kihívásokat illetően, nincs okom panaszra, sőt hasonlókat kívánok minden közgazdásznak. Persze az is kiderült, hogy ha a kalandvágyam erősebb a ragaszkodásomnál, az még nem jelenti azt, hogy végleg legyőzheti. Hiszen olyan nehéz volt eltávolodni Kecskeméttől, hogy öt éven át minden nap ingáztam inkább, csak itt hajthassam álomra a fejem. Ahogy Kalocsához is változatlanul erős baráti és rokoni szálak kötnek engem és a családomat, hiszen ott vannak a gyökerek. Úgyhogy, amikor pesti otthonunkban ma felvetődik a kérdés, hogy hazamenjünk-e hét végén, először csak kérdőn nézünk egymásra a feleségemmel: Jó, jó, de most hová haza? - Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy bárhová veti a sors, soha ne feledje el, honnan jött, mert minden életpálya indult valahonnan, és az első lépések a meghatározóak, azok adják az alapot a jövő sikereihez.
