A NAP SZENTJE: SVÉD SZENT BRIGITTA
Brigitta édesapja legman, azaz 'törvénykezési joggal fölruházott földesúr', ill. 'törvényszéki bíró' volt, s mint ilyen az egyik tartományban a ting, azaz 'legfőbb bíróság' élén állt. Anyja rokonságban állt Svédország egymást váltó királyi családjaival. Brigitta gyermekkorára sötét árnyként borult édesanyja halála: 11 esztendős volt, amikor édesanyját elvesztette. Míg férjhez nem ment, az egyik nagynénjénél élt, elszakítva édesapjától és testvéreitől. Ebben a nehéz időben talált rá először Krisztusra, aki ,,tudta, mi a szenvedés''. Brigitta hamar fölfogta az összefüggést az emberi bűn és a megalázódás, valamint a Krisztusban elnyert kiengesztelődés és a kegyelem között.
Tizenhárom éves korában férjhez adták, jóllehet kolostori életre vágyott. Házassága első két évében önként vállalt megtartóztatásban élt -- ami részben fiatal korával, részben korai istenélményeivel magyarázható -- majd nyolc gyermeket adott férjének, Ulf Gudmarssonnak, aki szintén legmannak volt a fia, és később maga is legman lett. A háztartást és a gazdaságot (meglehetősen nagy birtokuk volt) maga Brigitta vezette, s közben nemcsak azt tanulta meg, mit jelent a ház asszonyának és családanyának lenni, hanem azt is, hogyan kell mindeközben a maga akaratáról egészen lemondani. Katalin (Karin) nevű leányuk Brigitta nyomdokaiba lépett, és azt a kolostori életmódot választotta, amelyet Brigitta megálmodott.
Férje halála után Brigitta leköltözött Rómába. Háza a Piazza Farnesén éveken át nyitva állt az északról érkező zarándokok előtt, kiknek lehetőséget teremtett arra is, hogy anyanyelvükön gyónhassanak és kapjanak feloldozást. Mindamellett szívében a kolostori élet eszménye, a Krisztussal és Máriával való közösség foglalta el a legfőbb helyet. Sokat fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, a pápát pedig rábírja, hogy térjen vissza Avignonból Rómába. De annak érdekében is sokat tett, hogy a püspökök és papok változtassanak életmódjukon. Miután 1372-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, a kinyilatkoztatások -- amelyeket a Revelation c. könyv 7 kötetében írt le -- elérték tetőpontjukat.
Jézus szenvedéseinek leírásakor Brigitta azonosult Máriával. Nem irte be azzal, hogy honfitársait elvezesse Isten Anyjához, hanem maga is mintegy anyja lett Svédországban a kereszténységnek. E téren egy olyan belső valóságról volt szó, amely a lelki életnek már-már megfoghatatlan misztikus rétegét érintette.
Gyóntatója és a lánya, Katalin mellette volt, amikor meghalt. Holttestét oly nagy kegyelettel szállították haza Svédországba, hogy az már a szentet megillető tisztelet jelének volt tekinthető.
S mivel egy rendalapító munkája nem fejeződik be a halálával, hanem továbbfolytatódik az általa alapított renden belül, amikor Brigitta holttestét Vadstenában örök nyugalomra helyezték, ez megadta az utolsó indítást ahhoz, hogy itt kolostor létesüljön. Katalin elhozta az 1370- ben kelt bullát, amelyben V. Orbán pápa meghagyta Liszköping püspökének, hogy Vadstenában építsen két kolostort, egyet a nővéreknek, egyet pedig a paptestvéreknek. Az építkezést 1371-ben kezdték meg, azon a területen, amelyet még Brigitta ajándékozott birtokaiból a kettős kolostor számára. 1375-ben Katalin visszament Rómába, hogy hazája kívánságának megfelelően kérje édesanyja szentté avatását és a szabályzat jóváhagyását.
A szabályzatot az alvastrai ciszterci kolostorban dolgozták ki, azután Rómába került, ahol V. Orbán pápa hagyta jóvá meglehetősen sok módosítással. Az átdolgozott szabályzat teljesen megfelelt az egyházi hagyományoknak, de eltért attól az iránytól, amelyet az alvastrai ciszterek Brigitta látomásainak feldolgozása során rögzítettek. V. Orbán például ki akarta iktatni belőle Brigittának a szegénységre vonatkozó alapelvét, s ezt egy pontosan kidolgozott szervezeti szabályzattal kívánta helyettesíteni, amelynek értelmében a két konvent zavartalanul együttműködhetett volna. Az alvastrai atyák viszont abban az irányban próbálták Brigitta szabályzatát módosítani, hogy a papok konventje ne élvezhessen annyi önállóságot mint az apácáké -- így akarták elejét venni, hogy a kettős kolostor szóbeszéd tárgya legyen.
Brigitta megkívánta, hogy mindenki, aki belép, hozzon magával valami kevés vagyont, ami az illető halála után szálljon rá a következő belépőre. Időközben viszont meglehetősen sok birtokot adományoztak a kolostornak. Kérdésessé vált tehát, vajon továbbra is meg kell-e kívánni a belépőktől a hozományt. Ezzel a gazdagok előnyösebb helyzetbe kerültek volna, a szegényeket pedig gyakorlatilag kizárták, s így egyfajta simónia kapott volna lábra. Így kiiktatták Brigittának a hozományra vonatkozó kívánalmát, de egyszersmind azt a tilalmát is, amely szerint nem lett volna szabad adományokat elfogadni.
Brigitta azt akarta, hogy abból, ami a kolostorok birtokain terem, a fölösleget minden évben november 1-én adják oda a szegényeknek. Ezt úgy módosították, hogy csak azt kell a szegényeknek ezen a napon odaadni, ami a jövő biztosítása után marad fölöslegnek. Más szóval megengedték, hogy minden esztendőben több maradjon meg, mint amennyire szükségük van. Ezzel pedig feladták a szegénységet, amelyet Brigitta oly szigorúan előírt. Ebben a változatban vált a brigitták rendjében a szabályzat kötelezővé. Az egyes tagok szegénységére vonatkozó szabály ugyan érvényben maradt, de a kolostor egészének szegénysége nem valósult meg. És még több más vonatkozásban is kiforgatták, illetőleg elsekélyesítették Brigitta gondolatait.
Brigittát teljesen magával ragadta a gondolat, hogy egy még csaknem pogány népet megnyerjen az Evangéliumnak, és elvezessen a szentségre. Az ő kolostori eszménye mélyén szembefordulás rejlik az Istentől kapott küldetésének megfelelni nem tudó, elvilágiasodott Egyházzal szemben éppúgy, mint azzal a magabiztossággal, amellyel kora világi társadalma a saját a jogaira támaszkodott. Egyetlen rendalapító sem akadályozhatja meg, hogy rendje tévútra ne térjen, és az emberi lét terhe alatt össze ne roppanjon. Brigitta sem lehetett kivétel. Mindazonáltal ha a hátterét is nézzük annak, ami Vadstenában végül mégis létrejött, föl kell ismernünk, hogy Brigittának a Szentlélek sugallta a kolostoralapítás gondolatát.
A régi kolostorból csak részek maradtak fenn. De a templom a régi fényében áll, és tanúskodik építtetőjének, Brigittának elgondolásairól. Itt nyugszanak Brigitta hamvai is. Körülötte gyertyák égnek, és a virág sem hiányzik mellőle soha. Mert Brigitta még ma is nagyon népszerű egész Svédországban. Minden évben megülik ünnepnapját. ,,Számtalan kórház, otthon és menhely viseli a nevét. S egy protestáns Societas St. Brigittae ápolja a kultuszát és gondozza az örökségét. ťSvédország legnagyobb asszonyaŤ, aki egyike hazája legkedveltebb leányainak, s azzal dicsekedhet, hogy egy protestáns népnek a nemzeti szentje'' (K. Adalsten).
Brigittát 1391. október 7-én avatták szentté. Ünnepét 1623-ban vették fel a római naptárba, október 7-re. 1628-ban Szent Márk pápa miatt október 8-ra, 1969-ben pedig a halála napjára, július 23-ra helyezték át.
Svédországnak ez a kiemelkedő alakja három, időben egymástól elég távol eső típust egyesít magában: az ősi germán szágák hősnőjét, a középkor szent asszonyát és az itáliai reneszánsz előkelő úrnőjét. A fennmaradt forrásokban tükröződik személyiségének színessége, sokoldalúsága.
Édesanyja korai halála után Brigitta szigorú nagynénje felügyelete alá került, aki az egyik éjjel azon kapta, hogy ott térdel a feszület előtt. Kemény télen, dermesztő hidegben éjfélkor fölkelni csupán imádkozni! -- ez nem fért a fejébe, és Brigitta egzaltáltságának jeleként értelmezte, amire oda kell figyelnie. Így aztán jól elverte, és több házimunkát adott neki, hogy kijózanodjon és a jövőben kerülje az effélét.
Brigitta mindössze kilencesztendős volt, amikor már mély vallásos élményei voltak. Egy alkalommal annyira hatással volt rá egy prédikáció, amely Jézus szenvedéseiről szólt, hogy amikor egy feszület előtt imádkozott, hallotta a hangot: ,,Nézz ide, mennyi sebet ejtettek rajtam!'' A kislány egészen kétségbeesve fölkiáltott: ,,Ó Uram, ki tette ezt veled?'' És kapta a választ: ,,Azok, akik megvetnek, és megfeledkeznek arról, hogy szeressenek.''
Tizenhárom éves korában adták férjhez. Maga az Úr Krisztus nyugtatta meg állapotának szent volta felől: ,,Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz -- és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl -- a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.''
A jótékonykodásban ezt az elvet követte: ,,Minden, ami több, mint amire az embernek szüksége van, fölösleg, amit meg kell osztani.'' Érthető módon vendégszeretete nem ismert határokat; főleg olyanokat fogadott, akik részéről nem számíthatott viszonzásra. Naponta tizenkét szegény evett az asztalánál. Támogatott kórházakat -- s ezekben maga is ápolta a betegeket --, templomokat és kolostorokat. Egy alkalommal az intézője szemére vetette bőkezűségét, kijelentetve, hogy így nem mehet tovább. Brigitta ezt válaszolta: ,,Addig kell adnunk, amíg van miből, hiszen a mi Urunk is nagylelkű adakozó. Pártolom a szegényeket, hiszen nincs más vigaszunk.''
Harminckét éves korában Brigittát Stockholmba hívták főudvarmesternőnek. Nem volt kedvére az udvari élet, de fölismerte feladatát: a lelkére kell beszélnie a gyenge jellemű II. Magnus királynak, aki könnyelmű, kicsapongó életet folytatott, uralkodói kötelességeit pedig elhanyagolta. Brigitta ,,nyúlszív''-nek és ,,megkoronázott szamár''-nak hívta. Amikor Dániával szemben a király eladósodott, s ezért súlyos adót akart kiróni, Brigitta két fiával, Karllal és Birgerrel elébe járult és így beszélt: ,,Uram, ne tedd. Inkább itt a két fiam, ajánld fel őket túszul, míg meg nem tudod fizetni, amivel tartozol, és ne sértsd az Istent alattvalóidban!''
Csakhamar látnia kellett azonban, hogy az udvarnál tehetetlen, hazatért tehát. Akkor egy nap elragadtatásban hangot hallott: ,,Asszony, hallgass rám, én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán miattad beszélek, hanem az egész kereszténység javára. Te leszel a szócsövem. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!''
Brigitta kopott vezeklő öltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit, és apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus ellen. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot, és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat, ,,és elnézi, hogy országa partjainál a hajótöröttektől még megmaradt holmijukat is elrabolják''.
Szent felháborodásában a méltatlan papság ellen is fölemelte a szavát: ,,Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!''
Amikor Magnus király háborút akart indítani Oroszország ellen, abban a reményben, hogy így kilábal a bajokból, arra kérte a prófétaasszonyt, hogy vesse latba a tekintélyét és lelkesítse a népet. Amikor Brigitta ezt fölháborodottan visszautasította, a királyi udvar még inkább ellene fordult. Egyik reggel a király e szavakkal fogadta: ,,Hadd hallom, ma éjszaka mit álmodott rólunk az én kis unokahúgom?''. Erre az udvaroncok nagy hahotával válaszoltak. Mások bolondnak, bűbájosnak, boszorkánynak nevezték. Egy nemesember, amikor arra ment az utcán, háza ablakából a nyakába zúdított egy tál szennyes vizet. Brigitta azonban a sok megaláztatás után is világosan megmondta az Oroszországban megsemmisítő vereséget szenvedett királynak: ,,A katonáid azért vesztek oda, mert hódító céllal küldted őket a csatába.''
Nem sokkal azután, hogy kolostoralapítási tervei megszülettek, Isten újra szólt Brigittához: ,,A virágok kinyíltak. A gyümölcs is beérik, ha eljön az ideje. Most menj Rómába, és maradj ott, míg nem látod a pápát és a császárt, és nem közlöd velük, amit majd mondok neked.''
Róma, mivel a pápa Avignonban székelt, elég siralmas látvány nyújtott. Brigitta Isten büntetésére hivatkozva itt is nyíltan ostorozta a bűnöket. A fejedelmeket gyilkosoknak nevezte, a prelátusokat állatoknak. Egy kardinálist majomhoz hasonlított, egy püspököt pedig iszapba süppedt teknősbékához. Az egyik apátról így beszélt: ,,A szerzetesek tükrének kellene lennie, és a szajhák feje.''
Nem csoda, hogy Brigitta bizonyos körökben ellenszenvet váltott ki. Elterjesztették, hogy boszorkány, akit el kellene égetni. A felbőszített emberek a palota elé tódultak, amelyet bérelt, és beverték az ablakokat, majd a kaput is betörték, és szobáról szobára haladva keresték. Már a máglyát is megrakták neki! Alig sikerült egérutat nyernie. Hanem a kardinális, aki otthont adott neki, veszedelmesnek látta a közelségét, ezért felmondta a lakást.
Lángoló szavaival Brigitta elérte, hogy V. Orbán pápa elhagyta Avignont, és visszatért Rómába. Nem sokkal később azonban a pápa úgy érezte, nem tud azokkal a nehézségekkel megküzdeni, amelyekkel Péter városában szembetalálta magát, és visszafordult. ,,Fáradt vagyok a harchoz!'' Akkor a látnok asszony ezt mondta neki: ,,Azt hiszi, Szentséges Atya, hogy az én szívemet nem sebzi a honvágy az északi táj után, ahol a tavak kristálytiszta vizében ősrengetegek és hullámzó gabonaföldek tükröződnek? De nem a vágyainknak kell megszabniuk, milyen úton járjunk, hanem Isten akaratának. S ha mégis visszatér Avignonba, tudja meg, csak azért teszi, hogy ott meghaljon.'' -- Orbán néhány héttel azután, hogy Avignonba érkezett, meg is halt.
