A PETŐFI NÉPE ÜNNEPI INTERJÚT KÖZÖLT A HATVAN ÉVES BÁBEL BALÁZZSAL
"Sose voltam boldogtalan"
Ma tölti be hatvanadik születésnapját dr. Bábel Balázs, kalocsa-kecskeméti érsek. Az ünneplő metropolitával az elmúlt 60 évről, a tünékeny időről, az emberek egyházhoz való hozzáállásáról és arról is beszélgettünk, hogy vajon időszerű-e a papi botrányok kirobbanásának függvényében újragondolni a cölibátus fogalmát.
Hatvan év az Úr szolgálatában. Most minden ön körül forog?
– Dehogy! Én nem akarok nagy felhajtást. Csak csendben elgondolkodom rajta, hogy itt egy újabb állomás. Ha hatvanéves lesz az ember, az bizony pillanatnyi megállásra készteti. Nagy valószínűséggel már feleannyi életút sem áll előtte, mint amit eddig megélt.
– Ez elszomorítja?
– Ismertem egy 105 éves nővért. Nem volt „hasra esve” attól, hogy száz évet élt. Én sem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek az eseménynek. Köszönetet mondok Istennek az eddigiekért, de látom azt is, hogy az idő feltartóztathatatlanul halad. A keresztény ember egyik nagy felelőssége, hogy mivel tölti az idejét. Ahogy azt Kalazanci Szent József mondta, az már lelkiismereti kérdés, hogy hogyan éltem a rendelkezésemre álló percekkel.
– Az idő a legtünékenyebb javak közül való. A versenyfutás reménytelen vesztesei vagyunk?
– Sokat gondolkodom az időről. Igyekszem az örökkévalóság fényénél elemezni a dolgokat, még azokat az eseményeket is, amit mások örök időkre szólónak gondolnak, mint például a főszékesegyház tornyának építése. Be kell látni ez is egy stáció az ember életében. Viszont a természeti katasztrófák is azt mutatják, hogy itt a földön semmit sem lehet véglegesíteni. A szellemi termékek is vagy elfelejtődnek vagy kiszitálja őket a múló idő.
Az elmúlt évtizedek történelmi változásai az életére nézve is igen meghatározóak.
– Ez így igaz. Ha a rendszerváltás előtt érem meg a 60. élet évemet, akkor a jelenleginél komolyabb helyben járásra kényszerültem volna. Akkor kevesebb volt az egyház mozgástere. Ha a kommunizmus nem bukik meg, én maximum plébános lehettem volna. A bukás után viszont sok olyan lehetőség jött, ami lekötötte az időmet és az energiáimat, még ha néha úgy is tűnt, hogy valamiféle ellenzékiségben, mégis főként az evangéliumot próbáltam képviselni. Mindig! Mert az egyház időszerűsége az időszerű ellenállásban van.
– A felgyorsult mindennapok az Istennel való kapcsolatukat is megváltoztatták. Hogyan találhatunk vissza?
– Örök módszer a személyes kapcsolat, még a tömegek szintjén is. Az élő szóban való tanítás hatékonyabb, mintha valakit a médiumok által próbálnak informálni. Jött egy technikai forradalom, egyéb nagy átalakulások részesei lehettünk. Sokáig hagyományosnak hittük a búcsújárásokat, amikre én is gyalog mentem. Oda ma autóval járnak az emberek. De látható a másik oldal is, hisz újabban szinte sportot űznek az El Camino-ból vagy más nagy kegyhelyek, például Csíksomlyó gyalogos felkereséséből. Dosztojevszkij mondta a vallásról, hogy az olyan, mint a nap: a világ egyik részén lenyugszik a másik részén felkel. Igazat kell adnom neki.
– Milyen jövőt vizionál? Változik az egyházak szerepe?
– Nem vagyok futurológus. Az egyházat létében nem féltem. Isteni garancia van arra, hogy nem fog megszűnni. Még ha nem is ebben az európai formájában, de létezni fog. Jézus azt monda, az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.
– Feltette valaha azt a kérdést magának, hogy miért van ezen a pályán?
– A papi az egyetlen olyan pálya, ahol folyton, éveken keresztül szembesítik az embert azzal a kérdéssel, hogy miért. Ez nem munka. Nem is olyan szakma amit pár év múlva abba lehet hagyni, vagy fel lehet cserélni. Életre szóló döntés.
– Vagyis a teológiáról kilépve ott volt a szívében a teljes bizonyosság a jövőjét illetően?
– Nézze! A keresztény ember realista, nem él nosztalgiával a múlt iránt. A történelemismeretem megakadályoz abban, hogy szebbnek lássam a múltat, mint amilyen volt. A realizmus abban áll, hogy mindig a mára figyelünk. Nem a hedonista szemlélet értelmében, amely a pillanatnak él és annak örömeit keresi. A keresztény realizmus az, hogy a mában feleljek meg annak, amit tennem kell. Jézus azt mondja: ne aggodalmaskodjatok a jövő miatt, mert elég a napnak a maga baja. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de a jövő urát ismerjük. Ennyi a jövőre vonatkozó reményünk és optimizmusunk. Illúzióink nincsenek.
– Tehát sosem kérdőjelezte meg az évek során a döntését?
– Azt, hogy a papi hivatást választottam soha nem bántam meg. Olyan persze történt, hogy egyes életszakaszaimban szomorú voltam látva a tehetetlenséget, a kudarcot. Látva azt, hogy nem érem el amit szeretnék az emberi kapcsolatokra nézve. Sose voltam boldogtalan, bár nem voltam mindig boldog. De látom a messzi célt, Isten országát, ami az üdvösségbe torkollik.
– Ha beírjuk az interneten a keresőbe azt a két szót, hogy papság és botrány, több százezer találatot kapunk. A fórumokon pedig arról beszélnek az emberek, hogy a cölibátus fogalmát újra kellene gondolni. Valóban?
– A bűn az bűn! Nem akarom a feketét fehérre mosni. De fontosnak tartom elmondani, hogy ebben óriási felelőssége van a médiának. Az Egyesült Államokban kimutatták, hogy a teljes egyházat nézve egy százaléknyi botrányos viselkedés sincs. Viszont az ilyen esetek hírértéke nagy. Meg fel is nagyítják őket. A papok esetében az egyedi ügyek az egész egyházra ráégnek. Ha egy pedagógus, egy orvos vagy egy katona tesz ilyet, azt nem vállalják testületileg. A szakma kihátrál, vállalja a felelősséget az egyén. Arról már kevesebb szó esik hogy a pedofília leggyakoribb terepe az elvált és újraházasodott családok otthona, nem pedig az egyház. Csak ebből nem lehet akkora botrányt csinálni.
– Vagyis nincs mit újragondolni?
– A cölibátus egy evangéliumi tanács, amit az egyház a latin szertartású papok számára, éppen az eszmény szándékával, kötelezővé tesz. Nem köteles senki papnak menni. Viszont jó, ha tudják az emberek, hogy ennek nemcsak árnyoldalai vannak, hanem pozitívumai is. Egyrészt ez egy felhívó jel az emberek számára, hogy van egy másik világ is, ebben a pánszexuális korban, és létezik a teljes elkötelezettség, ami áldozatosabban vállalható így, mintha családban élne valaki.
– Evezzünk egy kicsit át a Földközi-tengeren. Kalocsa és Betlehem hamarosan testvérvárosi kapcsolatot köthet. Örül ennek?
– Magam is jártam Betlehemben. Igen kiszolgáltatott, nehéz helyzetben élnek az ottani keresztények. Egy elkötelezett palesztin idegenvezető azt mondta nekem tavaly: ez a világ legnagyobb börtöne. Ha a testvérvárosi hálón át segíteni tudunk a megélhetési gondjaikon az jó. Természetesen magam is az ügy mellé állok.
- Hogyan ünnepli a hatvanadik születésnapját?
– Hálát adok Istennek és mindazoknak, akik munka- és segítőtársaim. Nagy ünneplésre nem vágyom. Azt viszont tudom, hogy a munkatársaim titkon készülnek valamire, amivel biztos, hogy örömöt szereznek majd nekem.
Szűcs Brigitta Z.
