Kihívások, gondok és örömök
Nincsenek egyforma napok
– Mivel a gyár, az iroda és a lakásuk is egy épületben van, azt gondolhatná a látogató, hogy szétválaszthatatlan a szakmai és a magánéletük. Milyen itt egy nap?
– Nincsenek egyforma napjaink. Mindegyiknek megvan a saját varázsa, kihívásokkal, gondokkal és örömökkel. Ami sosem változik: minden reggel fél hatkor kelünk, a férjem hatra megy le az üzembe. Reggelit, teát készítek neki. Aztán ellátom a háziasszonyi kötelességeimet, majd elvégzem az éppen esedékes feladataimat. A programjaimat igyekszem délig lebonyolítani, és sietek haza a konyhába, hogy ebéddel várhassam a páromat a műszak leteltével. Ez így van már negyvenhárom éve, amióta házasok vagyunk. Vannak dolgok, amiket nem bízok másokra, de azért van segítségem a házi munkában. Máskülönben nem tudnék a férjem mellett ott lenni, amikor úgy érzem, hogy szüksége van rám. És a rám bízott feladatokat sem tudnám maradéktalanul elvégezni, ha otthon is mindent nekem kellene csinálni. A fakanalat viszont nem adom ki a kezemből!
Jótékonyság
– Milyen feladatai vannak?
– Én intézem például a jótékonykodással kapcsolatos ügyeket. Kezdettől fogva rengetegen megkeresnek, hogy segítsünk. Minden kérésnek nem tudunk eleget tenni. Azt sem hallgathatom el, hogy csalódások is értek bennünket, akadtak olyanok, akik úgy akartak kicsikarni tőlünk pénzt, hogy nem voltak rászorulva. Mivel nekünk sem az égből potyognak a milliók, nagyon megfontoljuk, mondhatni, felülbíráljuk, hogy kiket patronálunk. Inkább szervezeteket szoktunk kiválasztani. Az első nagyobb támogatást életünk legnehezebb és legfájdalmasabb évében tettük meg, 1993-ban tizennégy tolókocsit vettünk mozgásukban korlátozott embereknek, Göncz Árpádnéval együtt adtuk át. Nemes ügyek mellé is odaállunk, hogy csak a Wojtyla Barátság Központhoz fűződő kapcsolatunkat említsem.
– Úgy tudom, felkarolták a templomépítéseket is…
– Ennek személyes oka van. Unokatestvérem Imrehegyen volt katolikus pap. Belekezdett a templomépítésbe, de sajnos közbeszólt a halála. Fiatalon, 42 évesen távozott a földi életből. A betegágyán azt mondta nekem: „Ilikém, nem az bánt, hogy el kell mennem, hanem az, hogy nem tudom befejezni a templom építését.” Megnyugtattam, én majd gondoskodok róla. És hatalmas összefogás eredményeként felépült a templom.
Mindent megbeszélnek
– Ön milyen környezetből érkezett?
– Nagyon egyszerű családban nőttem fel Kecelen. Szüleimtől rengeteg szeretetet, figyelmet, törődést kaptam. Apám a vacsoránál végighallgatta, hogy mi történt aznap velünk, gyerekekkel. (Hárman voltunk testvérek, a bátyám sajnos már nem él.) Ez nálunk is így van, amikor egyszer-egyszer leülünk a vasárnapi ebédhez: a fiam, Csaba, a menyem, Csilla és az unokák, Márk és Csilla – megbeszéljük az egész heti élményeket. Mindannyiunk számára szent dolog. Erőt ad a nehézségek elviseléséhez is, mert valljuk be őszintén, a mai világban sem megy minden simán egy ilyen nagy vállalkozásban, mint a miénk. Szerencsére azért az örömökből van több, nem a kudarcokból. Harmincéves fennállása során sok mindent kibírt már a Pintér Művek. A gazdasági válság ellenére folyamatosan kapunk megrendeléseket. De egy pillanatra sem szabad elbízni magunkat, oda kell figyelni a részletekre. Hálásak lehetünk a sornak azért, hogy munkát tudunk adni az embereknek. Úgy gondolom, Kecelen szeretnek és megbecsülnek bennünket, minden rendezvényre meghívják a családunkat. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kicsit visszább vehetnénk a lendületből, hiszen nem vagyunk már fiatalok. Erről azonban egyelőre szó sincs! Bízhatunk abban, hogy Csaba fiunk továbbviszi majd a céget, gyerekkora óta együtt dolgozik az apjával. És talán azt is megérjük, hogy Márk unokánk is felzárkózik melléjük, hiszen érdeklődik a műszaki dolgok iránt.
Életük legfájóbb időszaka
– Említette, hogy nehéz és fájdalmas időszak is volt az életükben. Hogyan léptek túl rajta?
– Belevetettük magunkat munkába, akkoriban tervezgettük a hadiparkot. Nem is tudom, mi lett volna, ha feladjuk a vállalkozást. Az 1993-as esztendő életünk legsötétebb időszakát hozta. Férjem februárban súlyos balesetet szenvedett, kis híján meghalt, hónapokig tartott a felépülése, a város első díszpolgári címét tolókocsiban vette át. Aztán júliusban csodával határos módon lábra állt! Nem sokkal később, augusztus 28-án Zsolt fiunk halálos balesete egy életre megpecsételte a sorsunkat. Szüleimet is akkoriban vesztettem el. És őrzök egy személyemet érintő belső titkot is, amiről soha nem fogok beszélni a nyilvánosság előtt. Gyökeresen megváltozott minden, nem tudtuk, hogyan tovább, lesz-e erőnk a folytatáshoz. Még jobban összefogott a család, közeli barátainkra is számíthattunk. A sok biztatásnak és a felénk áradó szeretetnek köszönhetően sikerült megnyugodnunk, és nem lett vége a Pintér Műveknek sem. Persze a történteket nem lehet elfelejteni, a bánat sosem múlik el.
Szent Erzsébet-díj
– Honnan a kitartás, az erő?
– Szüleinktől örököltük. Nekem egy szobabútorom, a férjemnek egy Jawa motorja volt, amikor összeházasodtunk. Tulajdonképpen a nulláról indultunk, s hogy felépült ez a birodalom, ahhoz kitartó és küzdelmes munka kellett. Mennyivel könnyebb lett volna olyan úton járni, ahol nincsenek göröngyök! Büszke vagyok arra, amit a férjem véghezvitt. Talán furcsán hangzik, de őt tartom példaképemnek.
– Mindent ugyanígy csinálnának?
– Igen. Nyilván az évtizedek során felgyülemlett tapasztalatokat, tanulságokat figyelembe vennénk. Ha most indítanánk a vállalkozást, az sem lenne elhanyagolható szempont, hogy 2010-et írunk. A lényeg az, bátran neki kell vágni, a többit majd megoldja az élet.
Pintérék az utóbbi években nem sokat pihentek. Néhány napos külföldi kiruccanásokat engedtek csak meg maguknak. Feszített munkatempó az övék, amiért megfelelő rendszerességgel elismerések is érkeznek. Nemrég Ilona asszony is kapott egyet, mégpedig a Wojtyla Barátság Központ által alapított Szent Erzsébet-díjat.
