Május 4. szombat, Flórián, Mónika
Hírek, események 2008. július 17. 09:46

KAROL WOJTYLA NEVE KÖTELEZ: NE FÉLJÜNK, SEGÍTSÜNK!

Képgaléria
KAROL WOJTYLA NEVE KÖTELEZ: NE FÉLJÜNK, SEGÍTSÜNK!
Több, mint három esztendeje, hogy meghalt, mégis sokan érezzük úgy, hogy köztünk maradt. Nem csak az emlékezet őrizte meg alakját, sokan a tetteiket vezérlő támogató szellemének valóságos jelenlétét is érzik. Karol Wojtyla vagyis II. János Pál pápa élete, és műve már halála pillanatában hívők százezrei számára tette nyilvánvalóvá, hogy szent ember tért meg teremtőjéhez. Hagyatékát világszerte megszámlálhatatlanul sok szervezet vallja vezérlőfonalának, hiszen a szent atya pápasága minden percében a szeretet és megértés isteni parancsolatát közvetítette. Szellemiségét szeretné a napi gyakorlat egyszerű, de fontos lépéseivel szolgálni, a kecskeméti Karol Wojtyla Barátság központ. Többek között úgy is, hogy a Szent Pál év részeként átadják a kizárólag önkéntes felajánlásoknak köszönhetően lassanként újjászülető épületet, szociális segélybázisukat. A most még csak félig kész központban a Porta Egyesület alapítójával, Farkas P. Józseffel Ifj. Tóth György találkozott. (A KOSSUTH RÁDIÓ, VASÁRNAPI ÚJSÁG című műsorában 2008. július 6.-án elhangzott interjú szövege.)
T.GY.: Magával ragad Farkas József lelkesedése. Olyan szépen beszél arról, amiről hát legyünk őszinték, ha egy külső szemlélő szólna azt mondaná, hogy hát van itt egy épület de elhasznált állapotban. Ha bejönnénk, ugyanezt mondanánk, mert a vakolat leverve, legalábbis háromnegyed részig. Karol Wojtyla Barátság központ, vagyis II. János Pál pápára emlékező, az Ő emlékét őrző központ, és így néz ki. F.J.:Hát én azt hiszem, hogy a betlehemi barlang még talán ennél is gyatrábban nézett ki, egy istálló volt, és mégis micsoda szeretet árad ki, és azóta is nem győzzük ünnepelni és az egész világ szinte egyetlen egy dologban ért egyet, a karácsonynak a szeretet üzenetében. Korábban még szomorúbb volt, akkor még nem kezdtünk a munkához. Ezt az épületet a polgármester úr megmondta, hogy nekünk ideadták, de a városnak nincs pénze. Annyit tud majd segíteni a város, hogy a külső részeket, tehát a város köztereinek számító utcákat rendbe teszi az átadási ünnepségre, de ehhez nem tud segítséget adni. A mi kis szerény szervezetünk pedig szintén nem rendelkezik olyan forrásokkal, mert kell a napi 100-120 embernek az étkeztetésére, sok mindenre másra, a fűtésre, világításra, és mégis miből? Miből van az, hogy már ha kimegyünk, akkor látszik, hogy teljesen megújult a cserép. Miből? Hát abból a hitből, amit a nagyteremben szintén meg lehet érteni. Egyszerűen csak jelentkezik egy Molnár Ferenc nevezetű tüzép telepes, hogy a felújításnál Ő a tetőt mindenképpen meg tudja csinálni. Aktivizálja azt a helyi bádogos mestert, hozza az aktivistákat, és a tetőt teljes egészében lecserélik. Ez volt az indítás, és ebből meg tudom mutatni, hogy az Úr, aki bennünket segít, és az a pártfogó, az a pártoló, Karol Wojtyla, II. János Pál, akinek már halálakor kiabálták, hogy Santu Sudito, most szentté kell avatni. Már most szent, nagyon is szereti azt, ami itt történik, mert olyan dologban is segít, amit mi nem is terveztünk. A tetőt nem is akartunk megújítani, mert úgy gondoltuk, hogy majd csak nem ázik be. A falak sokkal fontosabbak, de végig tudnánk most menni a házon, hogy minden porcikájára megvannak az ajánlatok, a segítő szándékú felajánlások, és az az ember, aki mondjuk ebben az évben januárban csak reménnyel, semmi mással nem rendelkezett, csak hozsannázva tud vendéget fogadni. Nagyon sok vendég érkezik hozzánk, hogy árad a kegyelem, árad a jóság, és árad a szeretet, amiből jelenleg csak töredékét tudjuk tovább adni az embereknek. Ma voltak nálam például a Cigány Kisebbségi Önkormányzat képviselői, azt hiszem, nem csoda ma Magyarországon, hogy az étkeztetettek 80%-a valamilyen úton-módon hátrányos helyzetű cigány ember. Szerény, nem valami világot megrengető kiáltványt fogalmaztunk meg, csak azt, hogy az egyetlen közös nevező, amivel a cigány problémát tudjuk kezelni a hit. Sok szép példa van erre ami a cigány emberek szívét is megmozgatja. Változtatnunk kell, de nem durvasággal, hanem a szeretet és a kegyelem útjain, tehát meg fog indulni, amint ez az épület elkészül, egy rehabilitációs képzés. Szeretnénk lelkiekben, információ átadással, ismeretterjesztéssel segíteni ezeknek az embereknek, hogy ne várakozzanak itt egész délelőtt az ételesükkel vagy a kajás edénnyel, hanem próbálják azt esetleg munkával tölteni. Magukat, másokat gazdagabbá tenni. Tudjuk azt, hogy ez annak a kérdése, hogy adjunk lehetőséget, nyissunk nekik teret, képezzük őket, helyezzük vissza úgy a társadalomba, hogy akár mi is közvetítünk nekik olyan álláslehetőséget, amit tökéletesen megtudnak csinálni. T.GY.: A kapcsolat a szent atya születési helyével annyira szoros, hogy Önök hozták össze, hogy testvérvárosa legyen Kecskemétnek? F.J.: Nyugodtan mondhatom,ez az intézmény hozta össze, ugyanis erről szó sem volt hogy úgy mondjam, ilyenről nem beszéltek hogy kellene valamilyen, hát egyébként is, Kecskemétnek nagyon sok, mert nagyon szép város, gazdag város nagy város, sok jelentkező van és itt állnak a kérők hogy úgy mondjam, viszont ez a város kérője lett Wadowicének. Hozzánk hasonló kisvárosból indult ez a misszió, ez a hatalmas nagy életmű, amely életén túl is képes a testamentumát valóra váltani. Az is csoda, ma már azt is tudjuk hogy Wadowicében is pontosan ugyanúgy 17 várta hogy valamilyen testvérbarátság kialakuljon, de nem csak innen, Ausztráliából, Dél-Amerikából, mindenhonnan. Valamilyen, úton-módon, mégis ezt az aktát vették fel, ezt nyitották ki, és mégis itt indult meg a munka. Vastagodik a dosszié, sok szálon diákok kapcsolata, idősek kapcsolata, egyházközségek találkozásai jelzik ezt a munkát, vagyis nem csak formalitás ez. Azt mondta ma nekem Ewa Filippiak, Wadowice polgármesterasszonya, aki legalább 15-ször hosszabban-rövidebben is beszélgetett a pápával, tehát jócskán van élménye a pápai gondolkodásról és a lelkületről is. Azt mondta hogy ebben az intézményben azt látta meg, ami teljesen azonos a pápai végrendelettel, hogy nekem ne szobrokat állítsanak, nekem ne templomokat emeljenek, nekem ne nagy festményeket fessenek emlékül, hanem alakítsanak olyan intézményeket, ahol a szegényeknek ételt adnak, a szent evangéliumi gondolatok jegyében. Szomjas embernek inni adjatok, a beteget gyógyítsátok, a meztelent ruházzátok föl. Ez, hogyha valóban meg tud valósulni mert most még az átalakítás és a tervezés jegyében vagyunk, és csak egy kis részét, az ételosztást tudtuk megvalósítani. De hogyha ez kiteljesedik, és semmi mást nem akarunk, csak ezt, ezt a hatalmas és elvégezhetetlen munkát, akkor valamicskét legalább itt a földön meg tudunk valósítani abból a csodából, amely egyébként fontos része a szentté avatásnak is. Mert ugye minden szentté avatási aktus arról szól, hogy gyűjtögetik ezeket a nagy élményeket. Hát én azt hiszem, hogy Kecskemét, és ez az intézmény is egyszer az lesz amire a pápa odafent is büszkélkedhet, hogy íme, nem csak életemben, hanem halálom után is történnek dolgok. T.GY.: Ki gondolta úgy? Mert valakinek az első gondolat eszébe kellett jusson, hogy a szent atya eszmeiségét itt Kecskeméten szolgálja egy központ? F.J.: Én arra az estére emlékszem igazából, mert nehéz ezeket megfogalmazni, hogy hol is jött az ötlet, amikor kiderült hogy II. János Pál pápa hazaindult, meghalt. Akkor itt Kecskemét hívő és nem hívő közössége a Barátok temploma udvarán Bárkányi lelkész úr vezetésével összejött, és egy olyan csodálatos szép ünnepet ültünk, ami tényleg inkább a lakodalmakat, az örömünnepeket idézte, nem is annyira a gyászt. Mert tudta mindenki, hogy ez az ember ez hazament. II. János Pál pápa valóban az az ember aki a XX. század nyilvánvaló szentje. Valahol ott fogalmazódott meg ennek az intézménynek az alapja hogy ha mi barátunk, és a mi szentünk is volt, én úgy gondolom hogy a ki nem is érdekes, az érdekes hogy ez működik, és hogyha mégis egyes szám első személyben meg kell valamit fogalmazni, akkor az senki más csak a Szentlélek és II. János Pál pápa. Ő akarta. Biztos. T.GY.: Gondoljuk át, hogyha minden jól megy, mikorra mondhatják el, hogy ez a Barátságközpont most már kész van? Most már olyan, amilyennek lennie kell? F.J.: Ez év késő őszén, vagy jövő tavasszal. Amit ebből a néhány négyzetméterből ki tudunk hozni, az két nagyobb termet fog jelenteni, egy baráti udvart, és néhány kisebb termet orvosi beszélgetésekhez vagy kisebb összejövetelekhez. Amit műszakilag, építészetileg meg lehet teremteni azt itt meg fogjuk teremteni. Ez a dolognak persze csak az egyik része. Ez akkor lesz teljes, és akkor lesz kész, hogyha azt fogjuk látni, hogy az első ember vissza tud kapcsolódni a társadalomba, mert munkanélküli volt, mert vergődött, mert alkoholista volt, és itt megszólították, tanulhatott, segítették a mindennapjaiban, tudta rendezni a családját. Nekünk ez az igazi. Egynél is már nagyon szép siker, de hogyha ez jellemzővé válik erre az intézményre, akkor talán azt tudjuk mondani, hogy a pápa biztos örül velünk jobban. Azt a sok-sok fáradozást amit most kapunk, látunk akkor hálálja meg az intézmény, a városnak is a donátoroknak is, és a névadónak is, mert aki egy ilyen névadót választ, az azért nagyon jól tudja, hogy minden nappal el kell neki számolni onnantól kezdve. Ez egy elkötelezettség, ez egy sors, ha pedig ez így van, akkor meg is tartja ezt az intézményt sokáig. A lassanként megújuló kecskeméti Karol Wojtyla Barátság központban a Porta-egyesület alapítójával, Farkas P. Józseffel Ifj. Tóth György beszélgetett.

Kövessen minket a Facebookon is!