Három tanyai keresztet újítottak fel saját erőből
Képgaléria
A Benke család tagjai úgy ismerik a kunszentmártoni határt, mint a tenyerüket. Benke Tibor tősgyökeres kunszentmártoni, felesége, Daróczi Margit a szomszédból, egy Csongrád megyei tanyáról került a tiszazugi mezővárosba. Szegényen kezdték közös életüket, ám a rendszerváltozáskor Tibor a szülőktől elvett földet kárpótlási jeggyel visszavásárolta. Ezzel alapozta meg családi vállalkozásukat, mely a mezőgazdaságra épül, és a saját, valamint a bérelt földterületekkel együtt mintegy 1500 hektáron gazdálkodnak. Hosszú évek kemény munkája után engedhették meg maguknak, hogy a város szívéhez közel egy régi paraszt-polgár házba költözzenek. Szorgalmas munkájukkal, a közösségért való szolgálatukkal, emberségükkel vívtak ki tekintélyt Kunszentmártonban. Tibor, a családfő szülei példáján nevelkedve vált hívő emberré. A helyi egyháztanácsnak is tagja.
Közeledünk célunkhoz, a Telekpartnak és Vekernek nevezett külterület felé tartunk. A dűlő mentén sorakozó akácok mögött az éggel határos, végtelenbe nyúló földeket látni. Régen másként festett ez a táj. Élénk élet folyt a városon kívül, több száz tanya virágzott itt a múlt század első felében. Mára eltűntek a tanyák, egy-két ház maradt meg a tanyaközpontokban, emberrel is csak elvétve találkozunk. A lakatlan iskola épületek és a keresztek állnak még itt a múlt idők tanújaként. Közülük egyik a vekeri iskola melletti pléhkrisztusos fakereszt, mely az akáclombok karéjában álldogál.
- Kiss József földbirtoka volt ez a terület – mutatja Benke Tibor -, ő és a környékbeli birtokosok állították 1867-ben a magas fakeresztet. A tanyai iskola, mely a legrégibb Kunszentmárton határában, 1903-ban épült, és keresztény szellemiségű, színvonalas oktatás folyt itt. Az iskola épületében volt a könyvtár, itt gyűlt össze a gazdakör, a színjátszó kör, és az 1930-as években már miséket is tartottak az iskolában. A harangláb ugyancsak 1903-ban készült, és igen fontos szerepe volt a tanyavilágban. Akkor húzták meg, ha valaki meghalt, és a harang megkondulásából értesültek a környékbeli emberek a történelmi eseményekről, mint például az első világháború kitöréséről.
- Honnan jött az ötlet? És miért éppen erre a keresztre esett a választás? – faggatom Benke Tibort.
- Itt dolgoztam, nem messze, az állami gazdaságban – emlékszik vissza -, és minden nap elmentem az iskolánál álló kereszt mellett. Láttam, ahogy fokozatosan pusztul. Munkatársammal, Tóth Lászlóval, aki szintén Kunszentmártonból járt ki a gazdaságba, sokszor szóba hoztuk: fájdalmas látni, hogy összedől és az enyészeté lesz. Ketten gondoltuk ki, hogy rendbe hozzuk, és újra felállítjuk. A tervünket meg is valósítottuk: az állami gazdaságban a bognárok műhelyében vágták ki fából a keresztet. A pléh lemezből Kovács Gyula alakította ki a korpuszt, Séra Erzsébet rajztanárnő festette meg. Mindez 1989-ben történt, és szép ünnepség keretében Nagy Ferenc, az akkori plébános szentelte meg az új feszületet.
Elbúcsúzunk Vekertől, indulunk visszafelé Telekpartra, melynek sajátossága, hogy az iskola épülete és a mellette lévő kőkereszt – ahogy a helybeliek mondják – magaslaton, azaz parton áll. Abban is különbözik a többitől, hogy az iskolának itt még van lakója, Kurenda Mihály, aki szépen rendben tartja az épület környékét és gondját viseli a már felújított feszületnek és haranglábnak. A nagyon szép kivitelű telekparti kőkeresztet és a lábánál lévő fájdalmas Mária-szobrot 1912-ben állították a környékbeli birtokosok, tudom meg Benke Tibortól. Tekintélyes költséggel járt, melyet egy emlékirat szerint 334 adakozó adott össze. A gyűjtésben Samu László járt az élen, akit e tevékenységéért a Kereszt- és Haranglábtársulat elnökének választottak. Pál István helybeli kőfaragó mester műhelyében készült siroki mészkőből, a Krisztus-test és a Mária-szobor Molnár Vince kunszentmártoni szobrászművész alkotása.
A felavatásáról így számolt be a korabeli sajtó. „Magasztos ünnepély színhelye volt 1912. május 27-én, pünkösd hétfőjén a telekparti iskola. A környékbeli lakosok áldozatkészsége folytán mintegy 640 korona költséggel gyönyörű kőkeresztet s a kereszt lábánál elhelyezett fájdalmas Szűz Mária-szobrot állítottak, s melyet a jelzett napon áldott meg főtisztelendő Dósa József helybeli plébános. Ugyancsak ez alkalommal adatott át ünnepélyes hivatásának a Kovács Kálmán által ajándékozott harang. Már a kora délutáni órákban ünnepélyes hangulat uralkodott a környéken. Az ünneplőbe öltözött tanyaiak csoportokban igyekeztek az iskolához, s szent énekeket zengve, buzgó imákat rebegve, várták a városi búcsúsok megérkeztét és a szentelési ünnepélyt. A gyönyörű időben mindegy 4-500 főnyi ájtatoskodó érkezett ki, kikkel a jelenvoltak száma 8-900-ra tehető. Nyomban kezdetét vette a szentelési eljárás.”
Az idők folyamán ez a szép kőkereszt is megkopott, a harangláb teljesen elpusztult. Az állami gazdaságba, majd saját birtokára naponta kijáró Benke Tibor fejében megszületett a gondolat, hogy a vekerihez hasonlóan a telekparti szakrális emlékeket is kicsinosítják.
- A száz éves jubileumra, 2012-ben újítottuk fel – idézi fel a történteket Tibor. – A kőkeresztet egy szobafestő javította ki, majd festette le, és teljesen új haranglábat állítottunk. Az anyagot én adtam hozzá, Kurenda Mihály pedig megépítette.
Miközben körbejárjuk az emlékeket, Benke Tibortól a harangok históriáját is megismerem. Kiderül, hogy a hatvanas évek környékén mindegyiket eladták, s a bevételt többnyire a katolikus templom renoválására fordították. Most a három haranglábnak egy harangja van, amit ünnepekkor visznek egyik helyről a másikra. Nem hagyják kinn, mert könnyen lába kel.
A valamikori állami gazdaság gidres-gödrös dűlőjéről hajtunk ki a Szentes felé vezető főútra, majd onnan öreg fák közt megyünk tovább. Az út végtelen szántóföldek és legelőkön át vezet a Körös folyó péterszögi kanyarulatáig. Közeledünk Kunszentmárton másik külterületi részére, a Jaksorba. Itt már csak az öreg kereszt és harangláb árulkodik a hajdani szebb időkről. Most köröskörül pusztaság, benne magányos, omladozó tanya, távolban egy akol, nem messze tőle egy libatelep. A jaksori iskolának híre-hamva sincs, nem tudni, kinek állt útjában, de az 1950-es években lebontották. A szürke pusztaságból kifehérlik a feszület, szinte jelképezve az ősök és a jelenben élők szándékának tisztaságát. Az embernélküli tájban egy kis ember alkotta emlék, mely menedékhely a nyugtalan vándor számára. Talán ez a kereszt is az enyészeté lesz, ha Benke Tibor nem veszi gondjaiba.
A faragott kőtáblán jól látható az írás, miszerint Özv. Molnár Jánosné, született Nagy Julianna állíttatta 1911-ben. Ugyanoda a hívők harangot is beszereztek, és a kereszt és a harang fenntartására a környékbeli birtokosok 120 korona összegű alapítványt helyeztek letétbe.
- Ezt is a százéves jubileumra, 2011-ben pofozgattuk ki – mondja Tibor. – A haranglábat egy cserkeszőlői ácsmester, Monzinger József készítette, aki még ráadásként szép faragásokkal is meglepett bennünket. A gyenge mészkőből alkotott keresztet kijavítottuk, a korpuszt kifestettük. Most Szanda Lászlóné viseli gondját, aki maga is megszervezte a házához közel lévő feszület felújítását.
Utunk végére értünk, de a történet ezzel nem zárul le. Hazafelé tartva a tervekről beszélgetünk Tiborral. Ő már a jövőre gondol. Az idén az ugari kőkereszt és harangláb kerül sorra. Hallgatom, de minduntalan felötlik bennem a kérdés: miért? Ez az ember miért teszi mindezt? Ismerve Tibort, tudom, nem vágyik dicsőségre, hírnévre. Tetteivel akarva akaratlanul kiemelkedik, pedig ez sem célja. Akkor mégis mi ösztönzi erre a nemes vállalásra? Csak kibököm végre az oldalamat furdaló kérdést, mire Benke Tibor, aki nem a szavak embere, mosolyogva csak ennyit felel: - Nekem ez belülről jön.
