November 25. hétfő, Katalin
Hírek, események 2008. április 16. 11:00

Böjte atya homiliája 2008. március 30.

Képgaléria
Böjte atya homiliája 2008. március 30.
Böjte atya, dévai ferences szerzetes szentmisét mutatott be a Karol Wojtyla Barátság Központ sikeres, békés megújításáért a kecskeméti Nagytemplomban 2008. március 30-án. Erről az emlékezetes eseményről már beszámoltunk honlapunkon, de mivel sokan kérték a homilia teljes szövegét, ezért ezt most közreadjuk.
Kedves, szeretett Testvérek! Tegnap délután még Tusnádon, a Szent Ferenc Alapítványban eskettem. Ez a mi nagy családunk – 1500 gyermeket gondozunk. Köztük van kilenc menyasszony – egyet nemrég férjhez adtunk. Székelyföldön a mai napig úgy mondják, hogy ha egy lány férjhez megy, s menyecske lesz: a mennynek egy darabkája, a mennyországnak egy kis része, „mennyecske”. De mi lesz, ha beborul a menny? A nagycsaládunk, a magyar nemzet fölött is elég gyakran beborult, beborul a mennyország, a menny. Mit tudunk ilyenkor tenni, mi a teendő? Ha az Ószövetséget vesszük, a zsidó nép nagy családja felett is beborult a menny, amikor Józsefet eladták rabszolgának, s Egyiptomba került. József és testvéreinek emberi nagysága abban állt, hogy amikor újra találkoztak Egyiptomban, nem kezdték elővenni és boncolgatni a múltat, hanem tudtak kiengesztelni, meg tudták egymást tiszta szívvel, szeretettel, jó kedvvel, vidámsággal ölelni. Kezdhették volna persze a számonkéréssel is: „Hogy képzelted, amikor bedobtatok engem a vizes gödörbe, és eladtatok rabszolgának? Meg egyáltalán, hazudtál. Te ezt csináltad, te meg azt csináltad…” A 12 fiúból aztán 12 patriarcha lett és elindítottak egy népet a kiengesztelődés és a szeretet útján. Pedig az éhhalál közeledett feléjük, nehézség, gond és baj annyi lett volna, de mivel megtalálták a kiengesztelődést, s egymás kezét, így képesek voltak tovább menni, előre. Azt gondolom, hogy a kiengesztelődésnél nincs fontosabb dolog. Az elmúlt a napokban gyakran olvastuk az emmausi tanítványok történetét, akiknek már elegük van a kereszténységből, a papolásból, a sok beszédből, s mennének haza Egyiptomba, Emmausba. Milyen szép is, hogy útközben szembemegy velük Jézus, s megkérdezi: „Mi a baj?” „Te vagy az egyetlen idegen Izraelben, Jeruzsálemben, aki nem tudja, hogy ott most mi történik?!” „Hát mi történt?” Jézus meghallgatja saját történetét, mintha ott sem lett volna. „Nahát, kiábrándultatok belőle, elegetek van?” Jézus nem számol, nem veszekedik, nem civakodik, nem vesézi ki, hogy kinek mekkora volt felelőssége, hibája ezért a kudarcért, hanem átdöfött szívvel, átdöfött lábbal elkíséri ezeket az embereket a tőle elvezető úton – szeretettel és jósággal. Ha jobban belegondolunk, adott Jeruzsálem, az apostoli közösség, az eszme, maga Jézus. Az emmausi tanítványok pedig minden lépéssel eltávolodnak tőle. Elmennek, hátra se néznek. És Jézus – azon az úton, ami tőle elvezet – elkíséri őket. Nem csak elkíséri, hanem beszél is velük. Olyan szépen beszél, hogy lángol a szívük, amíg hallgatják őt. És tudjuk jól, hogy ezeknek az embereknek – éjnek idején is – van erejük talpra állni, s visszamenni Jeruzsálembe, a többieket megerősíteni, újrakezdeni, újból elindulni. Azt hiszem, hogy nekünk sincs más utunk, ha fölöttünk, kisebb családunk vagy nemzetünk nagy családja fölött beborul az ég. Nem a múltat kell emlegetni, s azt keresni, ki mennyire volt hibás, melyik párt miben vétett, vagy miben nem. Hanem valamilyen módon meg kell fognunk egymás kezét – alázattal, szeretettel és együtt, közösen kell elindulni. Népünk tavaly ünnepelte Árpád vezér halálának 1100. évfordulóját. Ennek az embernek az volt a nagysága, hogy le tudta ültetni egy asztalhoz a magyar törzseket. Szeretem magam elé képzelni, hogy ezek a marcona hadfiak talpig vasban – úgy ahogy abban az időben öltöztek – megérkeznek apródjaikkal, csatlósaikkal a Kecskemét melletti Ópusztaszerre. Magam elé tudom képzelni a zöld tavaszi tisztást; s azt is, ahogy a megérkezést követően – kisebb-nagyobb gyanakvással – nézik, méregetik egymást. Ugrásra készen állnak a csatlósok, ők pedig leülnek Árpád asztalához, és elkezdenek beszélgetni. Közben elő-elő kapják a kardot. „Ezt most már tovább nem tűröm” – csattan fel egyikük, mire Árpád szelíden odamegy: „Fiam, ülj le, beszéljük meg, csak meg tudjuk ezt oldani…” S Árpád olyan szépen tud beszélni, hogy végül a vezérek felállnak, elvágják az erüket és vérszerződést kötnek. Milyen jó lenne, testvéreim, ha ma újból ilyen Árpád lelkületű politikusaink lennének, akik le tudnának ülni egy asztalhoz. Persze sok a sérelem és a gond. De ha a 12 patriarcha ki tudott engesztelődni, s ha Jézus Krisztus ki tudott engesztelődni az apostolaival, nekünk is meg kell tanulnunk egymással kiengesztelődni. Olyan szépen mondja Jézus: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.” Ez a mérce. A történelemben annak a népnek van joga létezni, amelyik ki tud engesztelődni; s amelyik el tudja fogadni a másikat szeretettel, jósággal. Amelyik kezét tudja nyújtani a másiknak. Persze mondhatják, hogy könnyű volt nekik; vagy azt: ki tudja, hogy volt. Pedig így volt. A mai nap is így van. Ha egy gyertya kialszik, nem az a megoldás, hogy én is kifúvom a gyertyát, hiszen akkor csak nagyobb lesz a sötétség. Épp az lenne jó, hogy lángot adjak a másiknak. Fényt, tüzet, hogy ő is égjen, ő is világítson. Olyan szép történetek vannak karácsony előttről. Kisiratoson van egy kis házunk, ahol 22 gyerekünk lakik. Jött a karácsony, jött a szilveszter. A nevelő – fiatal, kezdő kolléga – el volt fáradva, elvittem hát a gyerekeket Dévára. Karácsony előtti nap magam is eléggé fáradt, zsémbes és álmos voltam. Ha az ember el van fáradva, bizony nehezebben megy neki… A gyerekeket beraktam magam mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Egy 13 éves cserfes kislány azt mondja: „Azért nagy baj ám, hogy nem viszem őt haza.” „Karácsony éjszakáján taxizzam veled nagy Erdélyben, mit akarsz te, nem elég, hogy befogadtalak?” – gondoltam magamban. Hangosan azonban nem mondtam semmit, csak morogtam magamban – hogy finoman fogalmazzak. De azért csak megkérdeztem: „Miért szeretnél annyira hazamenni, nincs is hova hazamenned?” Tudtam, hogy szinte hajléktalan. „Azért, mert soha életében nem kaptam karácsonyra játékot.” – mondta. Egyetlen öröme az volt karácsonykor, hogy végigment a falun, belesett az ablakokon, látta a sziporkázó karácsonyfáknak a fényét. Ez volt az ő karácsonyi ajándéka hosszú-hosszú éveken át. A kislány most került hozzánk, ez az első év, hogy kapott ajándékot mikulásra, karácsonyra. Ő pedig készített 12 kis csomagot, mert tudja, hogy van odahaza, a faluban még 12 kislány és kisfiú, akik életükben nem kaptak ajándékot. „Olyan jó dolog ajándékot kapni, csak jó lenne hazamenni.” – mondta a nyárádmogyorósi kislány. Néztem, és úgy éreztem, hogy az én kialudt gyertyám meggyulladt az ő fényétől. Azt mondtam: „Tudod mit, nem baj, ha angyal akarsz lenni, segítek. Elviszlek haza.” Azzal egyet kapcsoltam a sebességváltón és elindultunk Nyárádmogyorósra, ami 200 km-re van Dévától. Olyan szép volt, ahogy abban a késő esti órában bementünk az egyszerű, nagyon pici, lerobbant kis székelyházba. Ott ült az édesanya, egyetlen szál gyertya fényénél három – 6 éves, 4 éves, 3 éves – kislányával. A lányok, akikkel mentem, szépen elénekelték a Mennyből az angyalt – ők maguk is angyalok voltak. Egymás szeretete bennünket is át tud forrósítani. Ha valaki közülük jót tesz, attól mindannyian jobbak leszünk. Ha valaki meggyújtja a gyertyáját, attól mindannyiunk számára nagyobb lesz a fény, a világosság, s talán mi magunk is lángot kapunk a másiktól. Ez a kislány nem azt mondta, hogy én soha nem kaptam ajándékot, és gyorsan „bepofázom” az egészet, hanem képes volt félrerakni a magáét, hogy örömöt szerezzen másnak. És ez bizony nekem is erőt, lendületet adott. Ez az egyetlen dolog, egyetlen feladat, amit mindannyiunknak tenni kell. Nem azt kell tehát néznünk, hogy a történelem viharában a mi Kárpát-medencei magyar népünk hány sebet, hány pofont kapott. Hanem ott, ahol vagyunk, mindegyikünknek a maga kis lángját, tűzét kell meggyújtania. És persze világítani kell… Jönnek persze újabb szelek, viharok – és a láng újból kialszik. Ám ha közülünk valakinek a szívében él a szeretet, a jóság, akkor hiszem, hogy újból és újból mindannyian lángra gyúlhatunk. Tudjátok jól, hogy amikor az ember kirándul, s az összegyűjtött ágakat szépen összerakja, a máglya alá begyújtva nagy tábortűz lesz belőle. Ha az ágak egymástól eltávolodnak, bizony a tűz kialszik, sötét lesz és hideg. Ezért fontos, hogy miképpen összegyűltetek Kárpát-medence különféle részeiből – s ahogy én is idejöttem közétek –, így együtt, közösen érezzük az Istenszeretet, az emberszeretet nagy tüzét. Ez az egyetlen meleg, ami otthonná tudja tenni házainkat, a Kárpát-medencét mindannyiunk számára. Köszönöm, hogy itt lehetek köztetek, köszönöm a szervezőknek, hogy erőltették, hogy eljöjjek. Adja az Isten, hogy minél több alkalmunk legyen a szeretet, a jóság, a remény, a bizalom tűzét meggyújtani. És nem csak a népünk, a nemzetünk, hanem a vigyetek fényt a családjaitokba, mert ez az egyetlen járható út. Még egy szentírási történet, ami ugyanezt fejezi ki. Húsvét hajnalán Jézus Krisztus nem kezd el panaszkodni, nyafogni, nem nyalogatja a sebeit, nem duzzog, és nem is liheg bosszúért. Nem mondja, hogy menjünk, rúgjuk szét Heródes palotáját, Pilátus házát vagy Kaifás otthonát. Hanem szelíden azt mondja Mária Magdolnának: „Menj, szólj a többieknek, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Az élet megy tovább.” Az apostolok egész éjjel halásztak, nem fogtak semmit, fáradtak, rosszkedvűek, eveznek a part felé. Olyan szép, ahogy lángol a tűz, sül a hal, és Jézus azt mondja szelíden: „Gyertek, üljetek le, reggelizzetek…” Lehet, hogy a te férjed, feleséged, szomszédod – akarva-akaratlanul – nagycsütörtököt, nagypénteket szervezett a te életedbe. Mit kell ilyenkor tenned, ha Jézus útján akarsz járni? Gyújts szépen tüzet, készíts reggelit, vacsorát, ebédet, adjál jó szót! A másik hibája, bűne nem jogosít fel arra, hogy letérjünk a szeretet útjáról. Más népek, nemzetek bűnei, hibái nem jogosítják fel a Kárpát-medencei nagy családot, hogy letérjen a szeretet ösvényéről. Adja az Isten, hogy a magunk fényéből, lángjából tudjunk adni a velünk együtt élő népeknek, nemzeteknek. S ugyanígy a te lángodról, fényedről a te férjed, szomszédod, gyermeked is tudjon szeretet, meleget meríteni, is így ő tudjon égni, lobogni, világítani. Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm az egybegyűlteket. Ámen.

Kövessen minket a Facebookon is!