Egész világ a birtoka - Posztumusz interjú Pilinszky Jánossal
„Nem tudnék itt élni. Háztartásra sem tellene és egyedül – barátaim nélkül – sem tudnék élni. Bár félig szerzetesnek érzem magam, valahogy mégse menne. Pedig nagyon-nagyon szép ez az egész.”
A közel három órás pusztai beszélgetést hangszalagok őrzik. Róluk íme néhány részlet: emlékezésül:
Nem oly régen kezembe került a Kortárs néhány régi példánya. Egy 1962-es decemberi számban ezt írta József Attiláról: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle”. Emlékszik még erre?
Természetesen. József Attila költészetét – nem kell, hogy bizonygassam – igen nagyra becsülöm. Azt írtam egyszer róla – talán épp abban a Kortársban? –, hogy stílusában mozarti volt, tartásában jézusi. Az a fajta nagymester, akit ha megért, vagy megközelít az ember, egyik állócsillaga lesz feltétlenül. Ugyanakkor olyan tökéletesen befejezett, hogy valójában követhetetlen. Ez a világ ezen a szinten, azt hiszem, meghaladhatatlan.
Egy másik helyen mester és tanítvány kapcsolatáról beszélt…
Ha a „tanítvány” szóig megyek, azt azért teszem, mert egy ilyenfajta mestertől mindig lehet tanulni. Például azt a hihetetlen ökonómiát, azt a csodálatos belső fegyelmet. Ő – mint már említettem – mozarti tehetség volt. Egyszer beszélgettem valakivel, aki szerint, ha leegyszerűsítjük a dolgot, kétféle tehetség van. Az egyik végtelen nagy adottságokkal rendelkezik, a másik: akinek végtelen nagy szüksége van arra, hogy tehetséges legyen. Például: végtelenül tehetségesnek született Mozart, teljesen tehetségtelennek született Dosztojevszkij. Mégis ugyanoda érkeztek el. A tehetség nem kisebb veszély, mint az, ha valakinek nincsen tehetsége, de meghalna, ha nem szerezhetné azt meg.
József Attila milyen adottságokkal született?
Nála ez a két dolog egybeesett. Ő ezért szorongott és szenvedett annyit. Élete a zseni pokoljárása volt… József Attilától azt tanultam, milyen irtóztató lélekjelenléttel tudott figyelni arra a veszélyre, ami hozzá közelített. A sorsán kívül eső veszélyre. És erről tanúságot tenni, ugyanúgy, ahogy Radnóti tette – akit egyébként szintén mesteremnek tartok.
Tehát a rácsodálkozás, a figyelem képességét kapta tőlük?
Igen, valami ilyesmit: hadd hozzam példának a népművészetet. Stilárisan, úgy hiszem, nem gond ezt utánozni; és teljesen másodlagos dolog is. Fontos: hogy az áhítatos figyelmet értékeljük, vagy megpillantsuk, ami azokat a műveket szülte.
Visszatérve még a tehetség kategóriákra, Ön melyikhez tartozónak vallja magát?
Én… én teljességgel tehetségtelennek születtem. Ugyanakkor életbevágóan szükségem van a versre, hogy a világot kitapintsam. Persze mielőtt boncolnánk ezt a kérdést, – szeretném elmondani: ne misztifikáljuk a tehetséget. Legyünk őszinték: tulajdonképpen mindannyian alkotók vagyunk. Hadd mondjak el egy idézetet, ami nem az enyém, hanem egy Simone Weil nevű francia filozófusé. Az ő parabolája a következő: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne. Legtöbben félúton elfáradnak és megállnak, csak kevesen jutnak el a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratánál és az arrafelé igyekvőket szelíden befelé tessékelik”. Tehát mindenki elindul egyfajta tudatossággal egy labirintusban, de vannak ott szakaszok, amelyeket az ember legszívesebben elhagyna. Mert az érdektelen, semmitmondó, fáradságos szakasz. És akkor választhat, hogy vállalja-e az életnek ezt a sivatagos szakaszát, és tovább megy – vagy lemond a továbbhaladásról. Remény kell, nagy remény! Mert még a legtudatosabb költő sem tudja, hogy pontosan mifelé megy. Lehetnek bizonyos meggondolásai, de vannak dolgok, amelyek kényszerítően jelentkeznek, eleget kell tenni nekik. Lehet, hogy a fáradtsága, lehet, hogy a tehetsége elvesztésének pillanatai ezek. Minden lehetséges, de meg kell próbálnia végigjárni a saját labirintusát.
Mindannyian alkotók vagyunk – állítja Ön. Én inkább így remélem: egyszer talán mindenki mindent megért?
Vitatkoztam egyszer valakivel, aki a lélekvándorlásban hisz, és azt mondtam neki: igaz a lélekvándorlás, de ez olyan, mint az ábrázoló geometria; mintha kibontanék egy kockát, és az kereszt alakot venne fel. Bennünk ezer élet van, de egy kockát nem tudunk megpillantani – hisz mindig a képzeletünkkel kell kiegészítenünk. Egyszerűen nem látunk egy kockát és az mégis valóságos. Én azért érzem úgy, hogy az egyszeri lét olyan gazdag, hogy hozzá viszonyítva a végtelen lélekvándorlás nem egyéb, mint ennek a végtelen gazdagságnak ábrázoló geometriává való lefokozása. Tulajdonképpen ezen a fokon, ezen az „ábrázoló-geometriai” fokon a lélekvándorlás igaz. Miért mondtam el mindezt? Mert mindannyian valahogy ilyen kockák vagyunk. Én magam nem hiszek a lélekvándorlásban – de hiszek valamiféle eleve tudásban. És ez a tudás egyszer betemetődött. Ez nagy kataklizma: nevezhetjük bűnbeesésnek, vízözönnek. Jellemző, hogyan gondolkodunk. Nem úgy, hogy mindazzal, ami tudok, elkezdek kombinálni. Ezt csak egy ideig csinálhatom. Akkor elértem egy holtpontra, ahol már nem ismerem ki magam.
Eszembe jut Rodin Gondolkodója, azon épp ez az erőfeszítés, a „kombinálás" tükröződik...
Igazából nem így gondolkodunk, hanem üres, nyitott szemmel, nyitott szájjal, lélektelen arccal a semmire meredve. És vagy kiugrik a felelet, vagy nem. Ezt nevezzük intuíciónak is. No, most, mikor én a tehetségtelenséget és a szükségességet említem, akkor tulajdonképpen csak annyit mondok, hogy korunk egy idő óta túlmisztifikálja a tehetséget. Ismétlem, valamennyien alkotók vagyunk. A megértésben is. Csak azt értjük meg ugyanis, amit valamiféleképpen már tudunk. Ha valakinek magyarázok valamit, bármily világosan is – ha partnerem azt nem tudja már valamilyen fokon, nem fogja megérteni, amit mondok. Valaminek már készenlétben kell lennie, mert különben nem tudom mihez kapcsolni. Be van még temetve...
Mégis: ma a személyiség, a „tulajdonnév" uralja a világot. Nem mű születik, hanem X. Y. alkotása. Mintha az említett közös örökségről elfeledkeztünk volna…
Ez ideiglenes, múló jelenség egy új anonimitás hajnalán. Emlékezzünk csak: generációk húzták föl a Chartres-i dómot. A névtelen mesterek, akik elkezdték építeni, tudták, hogy nem érik meg a dóm befejezését. Ha ők is ki lettek volna szolgáltatva a kor és a divat változásainak, mint mainapság, hogyan épülhetett volna föl a katedrális? Most zavarba ejtő Bábelben vagyunk. Szellemi, művészi tekintetben persze. Minden lehetséges! Ez egyszerre reményteljes és kétségbeejtő. Így haladunk a modern anonimitás felé. Mert az autók miatt nem tudnak az emberek közlekedni már a városokban. A könyvkiadás olyan méreteket ölt, hogy egyszerűen nem lehet sok mindent elolvasni, olyan mintha a könyv kéziratban maradna. Valahogy az az érzésem, hogy ismét elkövetkezik a névtelen katedrálisépítők időszaka. És az, hogy egyéniség és siker – ezek a fogalmak – el fognak sorvadni.
Új Babilon? Az ember mégis válaszokat keres a lét kihívásaira... Kell lennie valamilyen kiegyenlítő megoldásnak…
Én nem hiszek a megoldásban. Szerintem elviselni kell tudni a dolgokat nem megváltoztatni. Tulajdonképpen a művész is ezt csinálja. Van Gogh például napraforgókat festett. És mi kijövünk a múzeumból, és az egész város olyan, mint az ő festménye. Kiderül, hogy nem csak napraforgókat festett, hanem egyfajta szemléletet. A szemléletét közelítettük meg a napraforgókon keresztül. Mondják, komor a világom, sötét. De hát az élet tragikuma elől kilépni, azt kivédeni, nem lehet, lehetetlen. Nem tudom eldönteni, hogy az én verseim tragikusak-e vagy sem. De ha megkérdezik az életemet, azt mondom, az én életem nagyon nehéz élet volt: egy kutya élete. Ha újra megkérdezik, hogy mégis milyen volt: azt mondanám, nagyon szép volt. Nem tudom eldönteni. A görögök erről például nagyon sokat tudtak. Egy görög tragédiából – az még tragédia volt! – az ember egyfajta derűt kap, örömmel távozik a színházból. Engem tízéves koromban – először és utoljára – elvittek egy operettet megnézni, és végtelenül lehangolttá váltam.
Ha Pilinszkyről beszélnek, elsősorban a költő jut az eszünkbe. Ön azonban igen jelentős színpadi műveket írt. Beszélgetést Sheryl Suttonnal, újabban regényen dolgozik, a tegnapi találkozón azt mondta operát ír rövidesen. Mit jelentenek Önnek a műfajok?
Nem véletlen, hogy léteznek műfaji kategóriák. A válaszfalak azonban teljességgel áttörhetők. Angol barátom, Ted Hughes azt mondta: minden jó vers jó dráma, és minden jó dráma kiváló költemény. Ebben teljes mértékben hiszek, s ezért van az, hogy nem is tudom mit jelent a dramaturgia. Mert van dramaturgia: a szereplő bejön, aztán kimegy stb., stb. Ezzel Csehov fölhagyott. De Bernard Shaw-nál vagy a polgári drámánál ismét megjelenik. Példát mondok: ha egy üres szobában szól a telefon a színen, és valaki bejön és fölveszi a kagylót – nem figyelek föl rá. Ha a szín üres, és bejön valaki csak úgy, fölfigyelek rá. A nagy drámák rugója a nagy költészet. Shakespeare például a drámáiban nagyobb költő, mint a szonettjeiben. Úgy tűnik kellettek neki ilyen érdekes szituációk, amelyek sokszor csak látszat-szituációk, ki lehetne cserélni a szereplőket. Engem a színdarab többször is megkísértett, mert úgy hiszem, a verseimben drámákat írok, mikrodrámákat. Úgy gondoltam talán a költészet nyílhatna meg a számomra. De keresgélek valóban más műfajokban is, például a regény területén. Ezért mondom, hogy vannak is műfajok, meg nincsenek is. Nagyon méltánylom például a modern regényt, de mégis jobban szeretem a XIX. századit olvasni. A nagy orosz és angolszász regényírókra gondolok. Azok befognak valamit, amit semmi más művészet nem tud: az időt. A regénynek az idő az anyaga. A költőben van egyfajta teremtő törekvés, hogy létrehozzon valamit, ami olyan kerek egész, mint egy tárgy. Angyali művet szeretne teremteni, ami tökéletes. A költő a halhatatlanságot akarja, a regényírók – az említettek – azonban valahogy kieresztik a mondatot, nem komponálják tovább. Meg tudnak halni, felnőtten éretten...
Farkas P. József
