Az Ortodox Egyház története
Már az ókor késői századaiban is világosan kirajzolódó választóvonal különböztette meg egymástól a Római Birodalom keleti és nyugati felének keresztény gyülekezeteit, s e különbségeket a létrejövő politikai határok csak tovább fokozták. Kelet keresztényei szertartási nyelvként a görögöt használták, szemben a nyugaton használatos latinnal. A nyelvi eltérés kezdettől a liturgikus szokások és a jogi elvek eltérését is jelentette. Kelet egyházai önálló egyháztartományok egyenrangú szervezetében éltek, amely fölött csupán a bizánci császári hatalom (világi ügyekben), ill. az egyetemes zsinat rendelkezett. A nagy egyházszakadásra, a keleti (ortodox) és a nyugati (katolikus) egyház végső szakítására is egyházkormányzati okokból került sor. Keleten a római, bizánci, alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi pátriárkák egyenrangúságát, Róma és az új Róma, Bizánc főpapjának tiszteletbeli elsőbbségét vallották – az egyes egyházrészek teljes belső önállósága mellett -, míg nyugaton a római püspök, a pápa egyetemes egyházfői hatalma mindinkább érvényre jutott. A két főpapi szék – és a bizánci, valamint a frank császárság – vetélkedése végül egyházszakadáshoz vezetett; 1054-ben egymás kölcsönös kiátkozásával a kereszténység keleti és nyugati egyházra szakadt. A szakadás után fokozatosan nőtt a teológiai, liturgikus és jogi eltérések száma, amelyek a két egyházat eltávolították egymástól. A keletiek kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek tiszteletének, ám azt csak az Atyától származónak vallják. Nem hisznek a tisztítótűzben, nem vallják a nyugati egyházban elfogadott Mária-dogmák egy részét, és nem ismerik el a szakadás után ülésezett egyetemes zsinatok érvényességét. Tagadják a pápa egyházfői hatalmát, nincs egységes egyházi főhatóságuk, és hitelveik letéteményese nem az egyházi hierarchia, hanem a hívő népközösség. Liturgiájuk nyelve eredetileg a görög, de később mindenütt áttértek a nemzeti nyelvű (a szláv országokban az ószláv vagy egyházi szláv) liturgiára. Hosszú harcok eredményeként megkülönböztetett tiszteletben részesítik a szentek képmásait, és általában igen buzgón gyakorolják a szentek kultuszát. Szertartásaik az ősi bizánci liturgiából származnak, templomaik belső rendezésének elengedhetetlen eleme a szentképfal (ikonosztázion).
Az egyházszervezeti-egyházfegyelmi kérdések sorában jellegzetes ortodox vonás, hogy a nyugattal ellentétben itt a papi nőtlenség (cölibátus) előírása hiányzik, ill. csak a keleti rítusú szerzetesekkel szemben követelmény. Szervezeti értelemben a nagyobb nemzeti egyházak teljesen önállóak (autokefálok). Ma 12 autokefál egyház, patriarkátus van; a legfontosabb az antiochiai, az alexandriai, az orosz, a bolgár, a szerb és a román ortodox egyház. Összortodox ügyekben a Pánortodox Konferencia illetékes, és folyik az egyetemes ortodox zsinat előkészítése is.
Az ortodox kereszténység legnagyobb megrázkódtatása kétségkívül az iszlám hódítás volt, hiszen ennek következtében Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia keresztény egyházai szinte megsemmisültek. Némi kárpótlást jelentett a szláv missziók sikere, amelyek eredményeképpen Kelet-Európa szláv népei szinte kivétel nélkül az ortodox kereszténységet vették fel. A keleti és a nyugati egyház közötti végleges szakítás után súlyos megpróbáltatásokat élt át a keleti egyház a keresztes háborúk korszakában, majd sikertelennek bizonyultak a katolikus egyházzal a 15. sz.-ban folytatott uniós tárgyalások. Újabb tehertételeket hozott a sok évszázados török uralom, századunkban pedig az ortodoxia gyakorta kerékkötőnek bizonyuló konzervativizmusa.
Az ortodox keresztények között a tiszteletbeli elsőbbség ma is a konstantinápolyi pátriárkákat illeti. Ugyanakkor a közel-keleti patriarkátusok jelentősége ma csekély: híveik kis szigetet alkotnak csupán a muszlim világban. Az ortodox (szláv nyelveken pravoszláv) kereszténység centrumai a szláv országokba helyeződtek át; a csaknem 350 millió ortodox zöme ma ezekben az országokban él – a legjelentősebb ortodox egyház a Moszkvai Patriarkátus.