Május 23. csütörtök, Dezső
Hírek, események 2024. március 14. 13:19

Szülőföldemen, a két víz közén – Petőfi Kiskunsága

Képgaléria
Szülőföldemen, a két víz közén – Petőfi Kiskunsága
Tavaly ünnepeltük Petőfi Sándor születésének bicentenáriumát. Ennek apropóján mutatta be a nemzet költőjének Kiskunságát Tóth Endre, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársa a Wojtyla Barátság Központ környezet iránt érdeklődő gondozottjainak. Ahogyan Petőfi látta az alföldi tájat, és ahogy ma kinéz. (Fotók: Tódor Norbert)

Fájdalom, de napjainkra az Alföldnek és ezen belül a Duna–Tisza közének (a továbbiakban mindig erről – az országhatárral akkor még nem elfelezett – tájegységéről szólunk) a költő által megénekelt szemvidító üdesége és változatossága mára igencsak megkopott. Fölmerülhet a kérdés: mennyire vált kultúrtájjá Petőfi korára szűkebb pátriánk, majd miként sivárodott olyanná, amilyennek azt ma látjuk? Hogy ezt megértsük, először vessünk egy futó pillantást az újkori, a XIX. század derekáig végbement természet- és tájformáló folyamatokra! A 150 éves török uralom idején elnéptelenedett és visszatermészetesült tájon a XVIII.  század az újranépesedés és a társadalmi regenerálódás időszaka. A gyarapodó népesség egyre több természeti javat vett igénybe és mozgósított a saját javára. A tájhasználati beavatkozások fölerősödtek, még ha a jellegük és technikai szintjük nem különbözött is lényegesen a korábbi évszázadokétól. Egyes természeti képződmények (mindenekelőtt a löszpuszták és az erdők) már ekkor a megsemmisülés határára jutottak. Az igazán nagy léptékű beavatkozások azonban nem ekkor, hanem a reformkortól történtek. Ezért született szerencsés pillanatban döntés az 1782-85-ben végrehajtott, úgynevezett első katonai felmérésről. Az ennek részeként készült térképsorozat a tájformáló-tájátalakító beavatkozások gyorsulásának, sebességváltásának kezdő pillanatát rögzíti tehát. Lássuk a felmérés leképezéseit:

 Pest, Bács, Bodrog és Csongrád vármegye mezővárosainak és falvainak kisebb hányada a XVIII. század végére újjáépült. Tekintélyes számban alapítottak ugyanakkor sváb, tót (mint Kiskőrös), rác és bunyevác telepesfalvakat is. A közjogi értelemben vett Kiskunság pedig úgy népesedett újra, hogy a néhány ezer főre zsugorodott törzsökös lakosság mellé a Felső-Kiskunságba református tolnaiak és baranyaiak, a Kiskunság keleti-délkeleti részébe (így Félegyházára is) pedig katolikus jászságiak telepedtek. Idővel itt jelentősé vált a szegedi kirajzás is. A tájváltozások közül elsőként az erdők török idők óta megszakítatlan fogyatkozását említjük. Világos, hogy ennek XVIII.  századi mozgatórugója a gyarapodó lélekszámú népesség építő- és tűzifaigénye. A térképezők 1785 táján kevesebb mint 4%-os erdősültséget dokumentáltak, azt is jobbára a két nagy folyó árterén. Gyorsuló ütemben terjeszkedtek a szántóterületek, egyre inkább háttérbe szorítva a nagyállat-tartást. Míg 1720-ban mintegy 125 ezer, 1785-ben már 837 ezer hektár földművelésbe vont terület volt a folyóközön. Ennek során a löszpuszták maradéktalanul eke alá kerültek, megszüntetve ezzel az ország egyik legjellemzőbb természetes élőhelytípusát. De elkezdődött a magas ártéri folyóhátak és a jobb adottságú humuszos homokterületek feltörése is. A kiterjedt ártereket viszont a Duna és a Tisza még szinte háborítatlanul uralta, ezek az ősfoglalkozások és a fokgazdálkodás színterei maradtak. Apróbb helyi védműveket építettek ugyan, de a folyók nagy áradásai több tíz kilométer szélességben terülhettek szét. Petrovicsék anyagi megroggyanásának egyik oka is éppen az az 1838-as nevezetes dunai árvíz, amelyik romba döntötte a két évtizede gyarapodó vagyonú család összes szabadszállási ingatlanját – 25 kilométerre a Dunától! A folyóktól távolabbi tájak vízállapotát a térségi vízrendezési munkálatok még egyáltalán nem zavarták meg. A hátságperemeket és a homoksági buckaközi laposokat tavak százai, kiterjedt nedves rétek, lápok és mocsarak tarkították. A vízállapotoknak ez a természetessége és a domborzat változatos vegetációs képe a kulcsa a Petőfi által oly szívmelengető képekben megénekelt táj sokarcúságának, az üde és sivár tájfoltok mozaikosságának. A két víz köze sztyeppvegetációjú homokpusztáin, ahol ligetes állományú fás növényzet is csak jelentéktelen kiterjedésben volt, kedvükre tombolhattak a szelek. A homoki gyepeket az elfátlanodás, azután az a fokozódó taposási kártétel, amit a területileg visszaszoruló, ám növekvő állománysűrűségű nagyállat-tartás okozott, és nem utolsósorban a deflációnak megnyitott, terjeszkedő szántóterületek tették egyre sérülékenyebbé. Mindezek hatására, éppen a katonai felmérés utáni két évtizedben – egy klimatikus kilendüléstől tovább erősítve – geológiai léptékű homokmozgások zajlottak le. Érdemes ideidézni Kecskemét tanácsának egy 1807-ben kelt jegyzőkönyvét: „1792-iki évben Kecskemét határa felméretvén, az 12 négyzetmérföldet meghaladott s 1/6 homok alatt volt. 13 esztendővel később, 1805  és  1806-ban másodszor felméretvén a’ határ, ekkor már annak felét elözönlé a’ folyóhomok.” A fölélénkült homokmozgások kényszerítették ki, hogy egyfelől elkezdődött a homokterületek fásítása, másfelől megnyílt az út a korábban általánosan tilalmazott tanyásodás előtt. A tanyás gazdálkodás pedig gyors ütemben fordult át a nagyállat-tartástól a sok lábon álló, de meghatározóan a szőlő- és gyümölcstermesztésre alapozott gazdálkodás felé.

A természetátalakító folyamatok a XIX.  század derekától gyorsultak és erősödtek föl, ezeket a tendenciákat tehát Petőfi csak csírájukban észlelhette. Nem is találunk nála erre vonatkozó utalásokat, legföljebb a „száz vasutat, ezeret” lelkes fölkiáltásban. A nálunk késve kibontakozó ipari forradalom, majd a kiegyezés utáni robbanásszerű gazdasági fellendülés azonban gyökeres átalakulási pályára állította a Duna–Tisza közi tájat is. Mi történt tehát az utóbbi 170 esztendőben? A korábban mérsékelt léptékű természetátalakítás a reformkortól robbanásszerűen változó gondolkodásbeli és technikai eszköztárra támaszkodhatott, amelyben (mai fogalommal élve) a környezettudatosság alig-alig érvényesült. A haszonelvűség ezzel szemben szinte korlátok nélkül generálta a természetromboló döntéseket. Az egyik legnagyobb átalakulás az ármentesítés. A XIX.  század középső harmadában végrehajtott munkálatok hatására szinte pillanatok alatt megszűnt az a vízgazdag természeti rendszer, amely meghatározta az egész Kárpát-medence-belső életföldrajzi arculatát. A folyókat kivétel nélkül gátak közé szorították, méghozzá úgy, hogy azokat jobbára kanálisokká silányították. A Duna–Tisza közén a két nagy folyót kísérő, az első katonai felmérés idején még 4000 négyzetkilométernyi ősi ártér és mocsárvilág az alig 100 négyzetkilométer kiterjedésű hullámtérre szorult vissza. A folyószabályozások nyomán megszűnt a volt árterek folyóvízi üledékfeltöltődése, így a tápanyagutánpótlása, kedvezőtlenül módosult országrésznyi térségek talajvízjárása, erőteljes másodlagos szikesedés indult meg, mindezeket állandósuló mezo- és mikroklimatikus változások követték, a folyószabályozással visszafordíthatatlan életföldrajzi átrendeződés kezdődött, elindítva a természetes életközösségek gyorsuló degradációját, pusztulását. Másik meghatározó folyamatként kiteljesedett a Homokságok meghódítása. A XX.  század elejére alig maradtak művelésbe még nem vont, háborítatlan homokpusztagyepek vagy nyílt, mozgó homokfelszínek. Vidékünk múlt századi átalakulása során, amelyet annak idején Kertmagyarország-, majd Aranyhomok-időszakként nevesítettek, hatalmas új, szőlő- és gyümölcsöstelepítések zajlottak, és folyamatosan sűrűsödött a tanyavilág is. Sosem volt mértékűvé futott föl az erdők területe.

Ám ennek az volt az ára, hogy az ültetvény-előkészítő tereprendezések során a Duna–Tisza közi hátság csaknem 10%-án teljesen síkba rendezték vagy letompították a finom tagoltságú felszíni formakincset, a 80%-ban sztyepptájon végrehajtott, s mára a térség egynegyedét elfoglaló erdősítések valójában ökológiailag szegényes, a természetes erdők faj- és életkorbeli változatosságát nélkülöző, plantázsjellegű fásítások. Egy évszázadon át a természetszerűség is alig volt szempont a fafajválasztásban (részben érthetően: a favorizált akác vagy a feketefenyő jobban viseli a homokvidékek nyomorúságos víz- és tápanyag-ellátottságát), a táj ökológiai adottságait figyelmen kívül hagyó erdősítések másik – alig ismert, sőt megkockáztatjuk: szándékosan elhallgatott – hatása, hogy ezek az erdők hatalmas vízszivattyúként párologtatják el a szűkös és más hatásokra amúgy is megcsappant talajvízkészleteket, hozzájárulva a térség folyamatos talajvízszint-csökkenéséhez. A XIX. és a XX. század földéhsége, majd a szocialista időszak nagyüzemi gazdálkodása visszaszorította a természetes terepalakulatok, a tájalkat diktálta racionális földhasználatot. E homogenizáló folyamat áldozataivá váltak a korábban mozaikos gyepterületek és nedves térszínek. A kialakult hatalmas szántók, ültetvények ma ökológiai sivatagként vagy gátként működnek. A beavatkozások közül utolsóként a minden Duna–Tisza közi tájra kiterjedő belvízi munkálatokat említjük: a XX. század elején a folyók védtöltéseinek mentett oldalán visszatorlódó, pangó vizek elvezetését oldották meg, amit – jelentős késéssel – nagy halastórendszerek és öntözőművek építése követett; rövidesen elkezdődtek az akár több tíz méterrel magasabb hátsági területek belvízrendezési munkálatai is, összekapcsolva és ezzel megszüntetve a buckaközi vízterek autonóm hidrográfiáját, illetve lecsapolva a nagy természeti értékű szikes tavait és mocsarait; a Hátságon mindez úgy történt, hogy a gravitációs csatornák szabályozó műtárgyak nélkül – vagy ha voltak is ilyenek –, csakis az elvezetést szolgáló üzemrendben működtek, működnek. Mondhatni, a beavatkozás a természetes életföldrajzi viszonyokat figyelmen kívül hagyva, az ökológiai állapot károsítását mintegy fölvállalva fejtette ki hatását. Már ameddig voltak elvezethető felszíni vízkészletek. A többirányú drasztikus beavatkozások nyomán a zöldfolyosók is szétszakadoztak. A megmaradt, de összezsugorodott és elszigetelődött természetes élőhelyek ezért ma sokkal sérülékenyebbek. Az elmúlt évszázad második felének a rendszerváltozásig (olykor azon is túl) ható terhes következményei, hozadékai: o a tanyavilág negatív megítélése és kényszeresen felgyorsított felszámolása; o az elkezdett, majd nem ritkán félbemaradt meliorációs munkálatok; o a műtrágya- és vegyszerfelhasználás anomáliái. Legújabb korunk nehéz dilemmája, hogyan alkalmazkodjunk a globális klímaváltozáshoz. A Homokság e tekintetben az ország legkritikusabb helyzetű vidéke. Nem véletlen, hogy azt az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) félsivatagosodó területként tartja nyilván. Várallyay György, a XX. század második felének kiemelkedő talajtanos kutatója találóan nevezte a Duna–Tisza közét természetes állapotában makrohomogén, s ugyanakkor mikroheterogén földrajzi tájnak. Az országrészünket ért emberi beavatkozások röviden vázolt sora talán érzékelteti, hogy ez a finom domborzati tagoltságú, hajdan vízgazdag felületekkel tarkított, nagy ökológiai változatosságú vidék miért változott degradált kultúrtájjá, s miként veszített – nem is keveset – szemet gyönyörködtető sokszínűségéből. Mindezt csak részben tompítja a fogyatkozó, ligetes tanyavilág, az (olyan, amilyen) új erdők zöldje vagy szigetszerű védett területeink szépsége. Bizony, nem ez, nem ilyen volt Petőfi szeretett szülőföldje! a, Itt jegyezzük meg, hogy mindaddig, amíg nem vállaljuk föl a belvíz fogalmának gyökeres átértékelését, amíg fönnmarad a belvízcsatorna-hálózat gyatra műszaki állapota (műtárgyhiányai), illetve a belvízelvezetés föltétlen primátusát érvényesítő agrár- és vízgazdálkodási gyakorlat, s látva a talajvízkészletek négy évtizednyi tendenciózus csökkenését, a 30–80 méterrel a Duna- és a Tisza-völgy fölé magasodó Hátságon értelmetlen és megvalósíthatatlan a vízvisszatartás szorgalmazása. Ma ez azért teljesen illuzórikus, mert nincs mit, és ha lenne is, nincs mivel visszatartani: ez nem a jórészt alacsony ártéri szintű Tiszántúl! Másfelől és mindenekelőtt: topográfiai helyzeténél és szedimentológiai-talajtani jellegénél fogva a Homokság vízhiánya vízpótlás nélkül kezelhetetlen, hidrológiai állapotromlása megállíthatatlan!

 

 

 

Kövessen minket a Facebookon is!

Címkék: Szegények Akadémiája