Május 23. csütörtök, Dezső
Hírek, események 2024. április 5. 10:08 | Szerző/forrás: magyarkurir.hu

19 éve hívta haza a mennyei Atya Szent II. János Pál pápát – Vértesaljai László emlékezése

19 éve hívta haza a mennyei Atya Szent II. János Pál pápát – Vértesaljai László emlékezése
19 éve, 2005. április 2-án hívta haza a mennyei Atya II. János Pál pápát, akinek idén, április 27-én ünnepeljük szentté avatásának tizedik évfordulóját. Az alábbiakban Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztősége vezetőjének a „mennyei születésnap” alkalmából írt jegyzetét olvashatják.

Húsvét keddjén korán reggel a vatikáni magyar kápolna szentmiséjére menet, miközben a feltámadás sugárzó napfénye ömlik a Szent Péter térre, csodálkozva látom, hogy tele a tér zarándokokkal, turistákkal és mindenki be akar jutni a bazilikába. Hosszú sor kígyózik körbe a négyes oszlopcsarnok mentén és már a második belső kör is formálódik. Örömmel látom mindezt, csak éppen nem értem a miértjét ennek a rendkívüli sokaságnak. Pápai esemény ma nincs, általános kihallgatás pedig holnap lesz. Héttől kilencig a bazilikában nem lehet csoportokat vezetni. Csak imádkozni lehet! Imádkozni! – amiért a templomot megépítették.

A sekrestye előtti folyosón, amikor a falra erősített hatalmas bronzplakettre tekintek, világosodom meg: ma van Szent II. János Pál pápa halálának 19. évfordulója, mert a dombormű éppen róla szól. Összeáll a kép és hozzáigazodik a szívem is. Lent a Magyarok Nagyasszonya-kápolnában három csoport is képviseli a magyarokat az anyaországból és Erdélyből. Mi más is lehetne a szentmise intenciója, mint hálaadás a „jó pásztor Karol Wojtyłáért”?!

Amikor mise után az altemplom folyosóján lépdelünk, megállunk XVI. Benedek pápa sírjánál két imádságra, egyet érte mondunk, egy másikat pedig elődjéért, aki egészen boldoggá avatásáig ezen a helyen nyugodott.

Kilenc órakor, feljőve az altemplomból, alig tudok lépdelni a tömegtől a sekrestye felé és látom, hogy hátul, a Piéta mellett, a szomszédos oldalkápolnában, ahol most az immár oltárra emelt Szent II. János Pál pápa sírja van, emberek sokasága térdepel.

Miféle erő szervezi ezt a mozgást, ki mozgósít ide ezreket? Gyanítom, a válasz annak a lengyel pápának az ápolt, megőrzött és élő emlékezete.

A rádióban előkeresem első húsvéti homíliáját 1979. április 14-éről – Istenem, éppen 45 éve ennek már! – amit akkor nagyszombaton a vigília szertartásán mondott, mire emlékek bukkannak fel bennem és így szólok: Uram, de másféle világ járta akkor!

Az akkor hat hónapja szolgáló pápa így tanított: A „halál” szót igazán csak „torokszorítással” lehet kimondani, ám az Úr sírjához a hajnal első sugarainál érkező asszonyok még kimondani sem tudják – ez volt II. János Pál pápa első gondolata. Az asszonyok a városból kifelé menet nem halálról, hanem egy „torlaszkőről” beszélnek, amit el lehet még hengeríteni. Amikor visszatérnek a városba, elmondják az apostoloknak, amit tapasztaltak, de halálról most sem szólnak: „Elvitték az Urat sírból, és nem tudjuk, hová tették” – mondják. Az asszonyok nem voltak képesek kimondani azt a szót. Annak az új napnak a hajnalán – szól a 45 évvel ezelőtti homília –, miközben az asszonyok nem tudják kimondani a „halál” jól ismert, de mindig félelmetes szavát, addig az apostoloknak egy egészen új szót kellett megtanulniuk, mégpedig ezt: feltámadás! Márpedig ez a szó lett a legfontosabb ettől kezdve az életükben, s minden e központi szó köré rendeződött, és minden ettől a szótól vett új kezdetet. „Az a kő bár elvettetett, de mégis sarokkővé lett.” „Az Úr adta ezt a napot, örvendezzünk rajta.” Húsvét vigíliáján, negyvennapos várokozás után ennek a felfoghatatlan új valóságnak az ünneplésére tör fel az Egyház ajkán ez a szó: Alleluja! Az Alleluja istendicséretre felhívó kiáltás, melyben testet ölt a húsvéti öröm. Ez a kiáltás már a feltámadás bizonyosságát hordozza. Amit induláskor sem az asszonyok, sem az apostolok nem tudtak még erővel kimondani, most ezt az Alleluját az egész Egyház énekli teljes szívvel és teljes erővel” – olvasom a lengyel pápa első húsvéti homíliáját.

Aztán lapozok és beleolvasok a 2002-es húsvéti beszédébe, melyet a nagyszombati vigílián mondott, ami akkor is éppen március 30-ára esett, mint idén. Idős és beteg pápa olvasta a szöveget, aki viszont éppen így egészen távolra és egészen mélyre lát. Húsvét fényeinek a forrását keresi. Nem a halál szót mondani sem tudó asszonyoktól veszi a kezdetet, hanem a legelső fénysugártól indul, a teremtés hajnalán, amikor a sötétséget nem ismerő Isten a szavával megteremtette a világosságot. Ebben az „ős-fénykitörésben” rejlik húsvét hajnalának derengése – tanított szelíden az akkor már 82 éves pápa. Ez az új fény lobban fel az Egyiptomból való szabadulás éjszakáján és kíséri Isten népét a szabadítás vízébe. „És most itt ez a valóban áldott éj, mert egyedül csak ez az éj volt méltó rá, hogy ismerje a napot és órát, amelyben Krisztus a halálból feltámadt.” Miközben minden sötétségbe merül, az Isten – a Fény, a Világosság – virraszt.

 

Ennek a virrasztó Istennek a képe kíséri még a pápát a hátralévő három esztendejében, hogy aztán péteri szolgálata 27. évében, húsvét ünnepe után, fehérvasárnap, az általa alapított Irgalmasság vasárnapja vigíliáján, az ő virrasztó Istene hazahívja hű szolgáját.

Urunk, mindenkor velünk és értünk virrasztó Istenünk! Köszönjük, hogy az Egyház élére 1978. október 16-án egy türelmes, az egész nyájat terelni tudó jó pásztort rendeltél, aki mindhalálig hűségesen szolgált Téged és a te nyájadat. Add, hogy példája és szent öröksége továbbra is erősítsen minket földi zarándoklásunk során! Ámen.

 

 

 

Kövessen minket a Facebookon is!