Ferenc pápa a fogvatartottakhoz Velencében: A börtön az újjászületés helyévé is válhat!
Kedves nővéreim, kedves fivéreim, jó reggelt kívánok! Mindannyian testvérek vagyunk, mindenki, és senki sem tagadhatja meg a másikat, senki!
Szeretettel köszöntök mindenkit, és különösen titeket, nővéreim, a giudeccai börtön rabjait.
Szeretném, ha ezt a programot nem annyira „hivatalos látogatásként” élnénk meg, hanem olyan találkozásként, amikor Isten kegyelméből időt, imát, közelséget és testvéri szeretetet adunk egymásnak. Ma mindannyian gazdagabban fogjuk elhagyni ezt az udvart – vélhetően én fogok a leggazdagabban távozni –, értékes ajándékkal ajándékozzuk meg egymást.
Az Úr akarja azt, hogy most együtt legyünk. Különböző utakon érkeztünk, némelyek nagyon fájdalmas utakon, olyan hibák miatt is, amelyekért így vagy úgy mindenki sebeket, sebhelyeket hordoz. Mindenki hordoz sebhelyeket. Isten azért akar bennünket együtt, mert tudja, hogy mindannyiunknak, itt és ma, van valami egyéni adni és kapni valója, és hogy erre mindannyiunknak szüksége van.
Mindannyian egyediek vagyunk. Valamennyiünknek vannak adottságaink, melyeket azért kaptunk, hogy felkínáljuk másoknak, hogy megosszuk másokkal.
A börtön kemény valóság. Sok szenvedést okoznak az olyan problémák, mint a túlzsúfoltság, a struktúrák és erőforrások hiánya, az erőszakos cselekmények. De az újjászületés helyévé is válhat, mind erkölcsi, mind fogható értelemben, ahol a nők és férfiak méltóságát nem „különítik el”, hanem előmozdítják a kölcsönös tisztelet, valamint a tehetségek és képességek kibontakoztatása révén, melyek talán szunnyadtak eddig vagy az élet viszontagságai miatt elzárva maradtak, de amelyek mindannyiunk javára újra felszínre törhetnek, és amelyek figyelmet és bizalmat érdemelnek. Senki sem veheti el az ember méltóságát, senki!
Paradox módon tehát a börtönben töltött idő valami újnak a kezdetét is jelentheti azáltal, hogy nem is sejtett szépségeket fedezünk fel magunkban és másokban, amint ezt szimbolizálja az a művészeti esemény, amelynek otthont adtok, és amelynek projektjéhez tevékenyen hozzájárultok. Ez az időszak az újjáépítés terepe lehet, ahol bátran megnézzük és megvizsgáljuk saját életünket, ahol eltávolítjuk azt, amire nincs szükségünk, ami zavaró, káros vagy veszélyes, ahol tervet készítünk, majd újrakezdjük utunkat az alapok lerakásával, és a tapasztalatok fényében nekilátunk, hogy téglát téglára rakjunk, együtt, elszántan. Ezért fontos, hogy a büntetés-végrehajtás is biztosítson eszközöket és lehetőséget a raboknak az emberi, lelki, kulturális és szakmai fejlődéshez, megteremtve ezzel a társadalomba való egészséges visszailleszkedésük feltételeit. Kérem, ne „szigeteljük a méltóságot”, hanem adjunk új lehetőségeket!
Ne felejtsük el, hogy mindannyiunknak vannak megbocsátandó hibái és gyógyítandó sebei, nekem is, és mindannyian válhatunk gyógyulást nyert gyógyítókká, megbocsátást nyert megbocsátókká, újjászületést adó újjászületettekké!
Kedves barátaim, újítsuk meg ma, ti és én, együtt, a jövőbe vetett bizalmunkat. Ne csukd be az ablakot, kérlek, mindig nézz előre, mindig nézz a jövőbe, reménykedve! Szeretek úgy gondolni a reményre, mint egy horgonyra. A jövőbe vetettük a horgonyunkat, a kezünkben van a kötél, és a jövőbe kapaszkodó horgonyunk kötelével megyünk előre. Határozzuk el, hogy minden napot azzal kezdünk, hogy azt mondjuk: „Ma van a kellő idő”, „ma van a megfelelő nap” (vö. 2Kor 6,2), „ma kezdem újra”, mindig, egész életemben!
Köszönöm nektek ezt a találkozót, és biztosítlak benneteket imáimról. Mindnyájatokért imádkozom! Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem! Értem és ne ellenem!
Ezt az ajándékot hagyom itt nektek. Nézzétek, ez egy kicsit olyan, mint az anyai gyengédség. Mária ilyen gyengéd szeretettel bánik mindannyiunkkal, mindannyiunkkal! Ő a gyengédség anyja. Köszönöm! [Átadják egymásnak az ajándékokat. A pápa egyesével üdvözöl mindenkit.]
És most kidobnak engem… Köszönöm, köszönöm szépen, emlékezni fogok rátok! Bátran haladjatok előre! Ne adjátok fel! Bátorság és emelt fejjel előre!
