Az olaszországi Bari közelében tanácskozott a katolikus–ortodox párbeszéddel foglalkozó bizottság
Képgaléria
Egy évvel az egyiptomi Alexandriában tartott XVI. plenáris ülést követően a katolikus–ortodox teológiai párbeszédért felelős vegyesbizottság (Joint International Commission for Theological Dialogue between the Catholic Church and the Orthodox Church) koordinációs munkacsoportja tartott tanácskozást.
Az ülés Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdításának Dikasztériuma prefektusa és Jób (Getcha) pizidiai ortodox metropolita, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Egyházak Ökumenikus Tanácsához delegált állandó küldöttsége vezetőjének társelnöklete alatt zajlott. Keleti katolikus részről a koordinációs ülésen Gaby Hachem melkita teológus és Szabó Péter kánonjogász működött közre.
A koordinációs csoport még 2017-ben két munkadokumentum elkészítését irányozta elő. Ezek közül az egyik már elkészült: a 2023-as Alexandriai dokumentum. A másik a Towards Unity in Faith: Theological and Canonical Issues (A hitbeli egység felé: teológiai és kánoni kérdések) című munkadokumentum, mely a jelen megbeszélések kiindulópontját is képezte, és amely egyelőre nem publikus. Ez egyrészt összegzi a párbeszéd eddigi eredményeit, másrészt sorra veszi azokat a nyitott kérdéseket, amelyek még megoldásra várnak.
Az ülés eszmecseréinek eredményeként a koordinációs csoport úgy döntött, hogy ismét két új munkadokumentum párhuzamos kidolgozását indítja el. Ezek témái az ortodox–katolikus párbeszéd két központi jelentőségű kérdése: a filioque és a pápai tévedhetetlenség. E témakörök elmélyítésére két szövegíró albizottság létesült, melyek kidolgozzák a munkaanyagokat a koordinációs csoport instrukciói alapján. Amikor a szövegtervezetek elkészülnek, azok újra a koordinációs csoport elé kerülnek megvitatásra.
Az ülés fontos lelki eseménye volt Bariban, a San Sabino-főszékesegyházban Kurt Koch bíboros által bemutatott katolikus szentmise, illetve a Jób metropolita vezetésével Szent Miklós sírja felett celebrált ortodox Szent Liturgia.
A csoport tagjai várakozással tekintenek a 325-ös Niceai Zsinat – az első egyetemes zsinat – jövőre esedékes 1700. évfordulója elé. Imádkoznak azért, hogy ez a megemlékezés újabb inspiráció lehessen a teljes közösség helyreállítása felé vezető úton.
A tanácskozás két legfontosabb témája a filioque és a pápai tévedhetetlenség kérdése, mindkettő súlyos problémát jelent ugyanis a két testvéregyház közötti kapcsolatokban.
A 325-ös Niceai Zsinaton megfogalmazták a hitvallást, melyben az áll: „Hiszek a Szentlélekben”. A 381-es Konstantinápolyi Zsinat belefoglalta a hitvallásba Jézus Krisztus szavait, miszerint „a Szentlélek az Atyától származik” (Jn 15,26). A nyugati egyházon belül Milánói Szent Ambrustól elterjedt tétel szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól (latinul filioque) egyaránt származik. Noha Európa egyes részein ezzel a betoldással terjedt el a hitvallás, Rómában még csak nem is tudtak róla, sőt még a 7. században is megerősítik, hogy a hitvallást változtatás nélkül kell mondani. Nagy Károly a 8. században áll ki a filioque mellett, ekkoriban jut el a Szentszékhez ennek híre, ám 810-ben III. Leó pápa ezüst táblába vésve az eredeti szövegű hitvallást függesztette ki Szent Péter sírja mellé. A következő pápák véleménye is ingadozott a kérdésben, volt, aki elfogadta a betoldást, volt, aki következetesen ellene foglalt állást. A római szertartáskönyvbe végül 1014-be került bele a hitvallás filioque betoldással kiegészített szövege, mely a pápa primátusa mellett az egyházszakadás egyik kiváltó oka lett.
A pápai tévedhetetlenség dogmáját az I. Vatikáni Zsinat utolsó ülésnapján, 1870. július 18-án hirdették ki IX. Piusz pápa Pastor aeternus kezdetű konstitúciójában. A dogma kijelenti, hogy amikor a római püspök „ex cathedra” (tanítói székéből) beszél, azaz amikor minden keresztény pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítás az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor a Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel a Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok.
