Isten minden áldozatot százszorosan megáld – Miguel Orozco újmisés pap útja Kolumbiától Szatmárig
Miguel Angel Alcalde Orozco a szatmári egyházmegye Redemptoris Mater Missziós Szemináriumának növendéke. Primíciáját – az első ünnepi szentmiséjét – július 6-án, vasárnap délelőtt 9 órakor mutatta be a szatmárnémeti Urunk Mennybemenetele székesegyházban.
Miguel Angel Alcalde Orozco atyával még papszentelése előtt készített interjút a szatmári egyházmegye munkatársa, amelyet szerkesztve közlünk.
– Kérem, röviden mutatkozzon be: hol született, beszéljen a családjáról, a hittel való első találkozásáról?
– A nevem Miguel Angel Alcalde Orozco, Kolumbiában, Cáliban születtem. A szüleim elváltak, amikor még kicsi voltam, így édesanyámmal nőttem fel. Egy húgom van. A hittel való első találkozásom gyerekkoromban történt, már akkor is éreztem, hogy Isten különleges módon hív engem. Az évek során ez a hívás egyre erősebb lett.
– Mikor érzett először meghívást a papságra?
– Először tizenöt éves koromban éreztem. Épp egy válságon mentem keresztül, és nagyon egyedül éreztem magam. Már volt egy elképzelésem az életemről, például, hogy össze fogok házasodni egy lánnyal, tíz gyermekem lesz, és építész leszek. De egy napon a hitoktató katekézise közben rájöttem, hogy minden, amit addig terveztem, csak rólam szólt. Miközben ő beszélt, belül bizonyosságot éreztem: Isten boldognak akar látni, és nem kell mindent a saját erőmből elérnem. Ezt az ígéretet adta nekem – akár családdal, akár anélkül. És most ezt tapasztalom, hogy
az igazi boldogság abból fakad, hogy követem és szeretem Krisztust.
– Hogyan fogadta Ön és családja a hírt, hogy Szatmárra jön tanulni, és itt lesz pap? Mit jelentett az Ön számára elhagyni a szülőhazáját a papi hivatásért? Mi volt a legnagyobb áldozat, amit ezért meg kellett hoznia?
– Amikor megtudtam, hogy Szatmárra jövök tanulni, és itt leszek pap, nagy öröm és egyben félelem is volt bennem. A családom meglepődött, mert ez egy nagyon távoli hely számunkra, és különösen az édesanyám számára volt nehéz elfogadni, hogy ilyen messzire megyek. De az idő múlásával megértette, hogy ezt nem én választottam magamnak, hanem Isten hívott ide. Ez az ő számára is kegyelmi tapasztalattá vált.
Számomra elhagyni a szülőhazámat azt jelentette, hogy Isten kezébe helyezem az egész életemet: kultúrát, nyelvet, álmokat, mindent. Ez egy nagy hitbeli lépés volt számomra, mert nem tudtam pontosan, mi vár rám. Az volt a legnagyobb áldozat, hogy hátrahagytam a családomat és azt a biztonságot, amit Kolumbia jelentett számomra. De most azt tapasztalom, hogy
Isten minden áldozatot százszorosan megáld. És itt, Szatmáron, egy új otthont kaptam, testvéreket és örömet a hivatásomban.
– Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését a magyar és román nyelv megtanulása, valamint a helyi közösségbe való beilleszkedés során? Volt-e olyan pont, amikor elbizonytalanodott, és ha igen: hogyan segítette tovább a hit?
– A magyar és román nyelv megtanulása nagy kihívás volt számomra. Eleinte nagyon nehéz volt, mert teljesen idegen nyelvek voltak, és sokszor éreztem magam kicsinek, tehetetlennek. Volt olyan pillanat is, amikor elbizonytalanodtam, és megkérdeztem magamtól: „Valóban ide hívott Isten?” De pontosan ezekben a nehézségekben tapasztaltam meg leginkább az Ő vezetését.
Isten mindig küldött valakit mellém: egy testvért, egy tanárt, vagy éppen egy mosolyt a közösségből, ami új erőt adott. A hit segített abban, hogy ne magamra nézzek, hanem arra, aki meghívott.
Nem tökéletes nyelvtudásra van szükség a szolgálathoz, hanem szeretetre.
És ez megnyitotta a szívemet mások felé, és segített beilleszkednem. Ma már örömmel mondhatom, hogy a nyelvtanulás is a hivatásom része lett, egy út, amelyen keresztül Isten formál, és másokhoz vezet.
A missziós időszak különösen értékes volt számomra. Ott megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember kilép a komfortzónájából, és másokat szolgál. Láttam, hogy az emberek nem tökéletességet várnak, hanem őszinte szeretetet és jelenlétet.
– Ön szerint hogyan, mivel kell, hogy egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között? Mit jelent az Ön számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról? Milyen pap szeretne lenni?
– Úgy gondolom, hogy egy pap Krisztus megjelenítője kell legyen az emberek között elsősorban a szeretete, közelsége és szolgálata által. Krisztus nem távolról tanított, hanem belépett az emberek életébe, meghallgatta őket, együtt sírt velük és örült velük. Én is ilyen pap szeretnék lenni – aki közel van az emberekhez, jelen van, és együtt halad velük. Számomra a papi hivatás nem csupán egy feladat, hanem egy életforma: Krisztushoz hasonlóan élni, nap mint nap odaajándékozni magamat másokért, különösen azokért, akik szenvednek vagy elhagyatottak. A pap híd Isten és az emberek között. Ezt a szerepet mély alázattal és örömmel szeretném betölteni. A papi hivatás előképét Jézus jó pásztori képe jelenti számomra: aki ismeri juhait, nevükön szólítja őket, és életét adja értük. De példaképeim azok a mindennapok papjai is, akiket láttam imádságban, egyszerűségben élni, mindig készen szolgálni a közösséget. Olyan pap szeretnék lenni, aki nem önmagát hirdeti, hanem Krisztust. Aki nem uralkodik, hanem szolgál. Aki közösséget épít, békét teremt, és mindig nyitott szívvel hallgatja meg az embereket. Egy pap, akiben az emberek megtapasztalhatják Isten irgalmát és szeretetét.
– Milyen ajándékot vagy sajátos kincset hoz a saját kultúrájából, amit papként szeretne megosztani a szatmári egyházmegye híveivel?
– A saját kultúrámból, Kolumbiából sok mindent hozok, amit kincsnek tekintek, és amit szeretnék megosztani a szatmári egyházmegye híveivel. Az egyik legnagyobb ajándék talán az az öröm és életszeretet, ami a latin-amerikai kultúrában nagyon jelen van. Mi, kolumbiaiak szeretünk ünnepelni, közösségben lenni, énekelni, táncolni, és mindezt gyakran Isten dicsőségére tesszük. Ezt a nyitottságot, melegséget és közvetlenséget szeretném papként is megélni és közvetíteni.
A másik nagy ajándék a hitünk családi jellege. Nálunk
a hit nemcsak a személy magánügye, hanem az egész család ügye: együtt imádkozunk, együtt szenvedünk, együtt örülünk. Ezt a közösségi, testvéri hitet szeretném továbbadni itt is, hogy az Egyház valóban legyen egy család, ahol mindenki otthonra találhat.
Végül szeretném tanúsítani, hogy Isten minden kultúrában jelen van, és minden népet meghív a szentségre. Hiszem, hogy amit kaptam Kolumbiában, az nemcsak az enyém, hanem azért van, hogy ajándékká váljon mások számára is itt, Szatmáron.
– Van-e olyan szentírási rész vagy szentnek az élete, amely különösen közel áll a szívéhez, és elkísérte papi hivatása során? Mi a papi jelmondata, és mit jelent az Ön számára?
– Van egy szentírási rész, ami végigkísért papi hivatásom útján: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Ez az ige mindig emlékeztetett arra, hogy nem saját erőmre kell támaszkodnom, hanem Isten kegyelmére. Sokszor éreztem magam gyengének, alkalmatlannak, idegennek, de ez az ige mindig megerősített: Isten nem a tökéleteseket hívja, hanem azokat, akik bíznak benne.
Ma már tudom, hogy Krisztus az egyetlen, aki igazán szükséges, és minden más kegyelem. Nem azt érzem, hogy lemondtam valamiről, hanem örökösnek tartom magam: a mennyek országának örököse vagyok, ahová törekszem, és ahová másokat is vezetni szeretnék.
Az életemet már nem egy földi hely határozza meg, hanem a küldetés: elvinni Krisztust mindenkinek, hogy mások is felfedezzék, hogy Ő az igazi otthon, az igazi család, a beteljesedett ígéret.
A papság számomra ez az út: a teljes önátadás útja, mert megtaláltuk az elrejtett Kincset, és Érte érdemes mindenről lemondani.
,
