Dr. Bábel Balázs: Húsvét vasárnapi gondolatok Kalocsán, 2008
Húsvét vasárnapján reggel Péter és János apostolt az aggódó szeretet vitte Jézus sírjához.
Már az üres sír és összehajtott leplek láttán hittek. A Feltámadottal való találkozás után szívükben pedig feltámadt a remény. A remény, amely az ember egyik legsajátosabb tulajdonsága, és ahogy ma mondani szokták: utolsóként az hal meg az ember lelkében. De milyen remény ez?
A mindennapok kis reményei? Amelyről Hérakleitosz már megállapította, hogy életünkben minden nap elmúlik valami, amiért az ember szomorkodik és mindennap születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.
A halandó ember életében elérkezik az az idő, amikor már a földön nem születik számára új. Ezért a mindenkori pogány ember ugyanolyan, mint az ókoré volt, a feltámadás reménye nélküli, és ahogyan egy akkori sírfelirat tömören kifejezte: Mily gyorsan visszahullunk a semmiből a semmibe. Ezért mondta Szent Pál apostol: ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. (1Tessz 4,23) Ez nem az élet mindennapos kis reménye, hanem az egyetlen mindet átfogó emberi életnek értelmet adó remény.
Az ószövetség emberének még csak sejtései voltak a feltámadásról. Belekapaszkodtak az élő Istenbe, aki erősebb a halálnál, s aki vele kapcsolatba kerül, az valamilyen formában életben marad, mégha ez az árnyéklét a seol világa is. A Zsoltáros már imádságba foglalta ezt a bizalmát: ha a halál völgyében járok is, te ott velem vagy. (Zsolt 23) Mindaz, ami rejtve volt az Ószövetségben, az kinyilvánult az Újban, az evangélium legfajsúlyosabb mondatává vált Jézusra vonatkozóan: Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. (Jn 20,9) Ez ugyanolyan kategorikus imperatívusz, megmásíthatatlan elhatározása Istennek, mint ahogy kimondta a világ teremtésekor, hogy legyen. Ezt a leghatalmasabb üdvtörténeti eseményt élő Egyházunk, a mártír apostolok, a Szentírás és a történelem igazolja.
Az apostoli igehirdetés már kiolvasta Jézus feltámadásából, hogy annak üdvös következménye a mi feltámadásunk, nemcsak lelkünk továbbélése, hanem egész emberségünknek az örök életbe való átmentése a többi emberhez fűződő szeretetkapcsolatunkkal együtt. Ez az örök élet nem végtelenített földi élet, amire az egyre fejlődő orvostudomány mellett egyesek vágyakoznak. Az egy idő után beleszámítva az ember öregedését és betegségeit, maga a kárhozat lenne. Az örök élet szeretettel teli, korlátlan, tökéletes birtoklása az emberi létezésnek. A végtelen szeretet óceánjába merülünk, amiben megszűnik az idő. Az örök élet nem individualista egyéni önzés, hanem közösségi létforma. A Zsidókhoz írt levélben, mint a városról, mint a mennyei Jeruzsálemről szól az apostol.
A feltámadásnak más üdvös hatása is van: válaszol az ember vágyára, amely sosem elégszik meg a pillanat birtoklásával; válaszol az aggódó szeretetére, amely által másoknak is örök életet akarunk; és válaszol az emberiség sok jogtalanságára, amire nem kap elégtételt a földön. Van e tapasztalatunk a feltámadt Krisztussal való találkozásról és az örök életről? Igen, van! Jézus magyarázza a Szentírást és megtöri a kenyeret, mint az emmauszi tanítványoknak. A hívő tudja, hogy ez nem egy közönséges könyv, vagy közönséges étel, hanem felemeli a lelkét az Istennel való találkozásra. A feltámadás és örök élet hite abban is segít, hogy a szenvedésben ne a vak sorsot lássuk vagy Isten kegyetlenségét, hanem esetleg vezeklést, vagy megtisztulást a nagyobb szeretetre. Segít a megbocsátás gyakorlásában, hogy új életet tudjunk kezdeni. A halál átértékelésében, amikor már nem a legnagyobb rossz az élet befejezése. A gyászban nyert vigasztalásban, a feltétlen szeretet gyakorlásában az emberek iránt, ami ismét csak feltámadást megtapasztaló élményt ad.
Mi tudjuk, hogy átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket (1Jn 3,14); ez a szeretet feltámaszt a halálos önzésünkből, ami Istentől elszakít és alapja lesz jövőbeli boldog feltámadásunknak. Akkor is tapasztalatot szerzünk az örök életről, amikor egy gyilkos korban az életre mondunk igent a fogantatástól a természetes halálig. Minderre Krisztus tanítása, élete ösztönöz bennünket. Az ókeresztény korból ránk maradt egy szarkofág, mely Lázár feltámasztását ábrázolja. Az őt feltámasztó Jézus Krisztust filozófusként mutatja, de nem olyan bölcselőként, aki ma könyveiben elvont tételeket fogalmaz meg, hanem olyannak, aki az igaz életet tanítja. Egyik kezében van egy bot, amivel legyőzi a halált, a másikban az evangélium, amely magába foglalja az ő jóhírét, mert ő az Út, az Igazság és az Élet. Az Út, amely az örök életre visz, az Igazság, Isten valóra vált szava, és a síron is megvalósuló Élet.
Ma is ezt a Krisztust ünnepeljük, aki legyőzte a halált és felszólít bennünket, hogy kövessük őt. Követésének jutalma lesz az a belső megbizonyosodás, ami az élet derűjét adja, amely mindig elevenen tartja szívünkben az igazi, nagy Reményt. Amen.
+ Balázs érsek
