Afrékával Nigériában – Regele Krisztina a magyar adományozók segítségével tanuló diákoknál járt
– Két éve kerékpárral vágtál neki az El Caminónak, hogy adományokat gyűjts egy iskolának, melyet Amaka nővér és Afréka álmodott meg a nigériai Ogidiben. Honnan jött az ötlet? Gondoltad volna, hogy saját szemeddel látod majd az épülő iskolát?
– A kerékpározás ötlete már korábban megszületett bennem, és azt éreztem, fontos lenne, hogy ez idő alatt is hasznosnak érezzem magamat. Fodor Rékát, Afrékát kislánykorom óta ismertem, az utóbbi pár évben a misszióját is nyomon követtem. Mivel tudtam, hogy hiteles abban, amit csinál, felajánlottam neki a segítségemet.
Kitaláltuk, hogy mivel tanítónő vagyok, hozzám közel álló cél lehetne egy iskola építésére gyűjteni.
Elmesélte, hogy Ogidiben van egy épület, amit évekkel ezelőtt Amaka nővér kezdett el építeni a helyi szegény gyerekek számára, hogy ott tanulhassanak, de sajnos elfogyott a pénz.
Korábban nem állt szándékomban Nigériába utazni, tudtam, hogy veszélyes hely, nem gondoltam, hogy bármi keresnivalóm lenne ott, őszintén szólva egyáltalán nem vonzott. Viszont amikor Réka megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem megnézni az épülő iskolát, és találkozni azokkal a gyerekekkel, akiket én is támogatok, azonnal igent mondtam. Célja és értelme lett az útnak, ezek mellett a környezeti tényezők és egyéb nehézségek másodlagosak lettek. Rábíztam magam a Jóistenre, hogy ha meghív ide, akkor örömmel eljövök.
– Idén július elsején játékokkal teli bőröndökkel indultál el Afrékával Nigériába. Milyen elképzelésekkel vágtál neki az útnak?
– Először is végtelenül boldog voltam és hálás a kollégáimnak, barátaimnak, családtagjaimnak, akik a plüssök gyűjtésében aktívan szerepet vállaltak. Egy nagyon kedves volt kolléganőm, Gyöngyi néni még rajzokat is készített a kis elsőseivel, akik szeretettel üdvözölték az itteni gyerekeket. Nagyon vártam már a találkozást, Réka fogadott bátyjaival, Izunna atyával és Basil atyával. Róluk eddig csak az Afréka 3. könyvben olvastam, kíváncsi voltam milyenek élőben. Vártam, hogy láthassam Samuelt, a kis tanítványomat és sok gyönyörű afrikai kisgyereket. Ezek éltettek, tudtam, jó helyre fogok megérkezni.
– Milyennek láttad az oktatást, a gyerekeket azokban az iskolákban, ahol a sok magyar ember által támogatott diák tanul?
– Annak érdekében, hogy már az elején ne sírjam el magamat, először igyekeztem csak a gyerekeket figyelni. Néztem a ragyogó arcokat, először meglepődtek, aztán szépen lassan mosolyra fakadtak.
Itt ők jelentik az iskolát, nem az épület.
Hét iskolában jártunk, a bambuszrudakból eszkábált viskótól kezdve egy magyar viszonylatban kissé lepukkantnak nevezett épületig. Volt, ahol 79 gyerek oktatása egy légtérben zajlott. Mindenkinek volt egy ütött-kopott kis széke, jobb esetben egy asztalkája, iskolatáskája és a tanári tábla. Már ha volt, mert sok helyen a vakolt falra írtak. Végtelenül egyszerű, ingerszegény környezetben tanulnak, mégis európai színvonalon. Azt gondolom, ez az egyszerűség maximálisan a javukra válik. Angol nyelven zajlik az oktatás. Ezeknek a gyerekeknek az idegrendszere nincs leterhelve, túlingerelve. Teljes nyugalomban tanulnak, nem láttam, hogy fegyelmezési problémák lennének. Mivel fizetős az oktatás, pontosan tudják, mennyire szerencsések azok, akik iskolába járhatnak. Itt már hatéves korban tudják, mik szeretnének lenni, ha felnőnek. Céljuk van, és képesek küzdeni értük.
Felkerestük az összes ösztöndíjast, akiket magyar támogatók taníttatnak. Tiszta szívükből örültek azoknak a leveleknek, ajándékoknak, amelyeket küldtek nekik.
A tanárokat teljes tisztelet veszi körül. Az egyik iskola falára ez a felirat volt írva: „Respect teachers, they are not employees, they are your child’s second parents.” Ami azt jelenti: „Tiszteld a tanárokat, ők nem alkalmazottak, hanem a gyermeked második szülei.” A fizetésük körülbelül egy fél zsák rizsre elég. Tanítás után kezdik a második műszakot, hogy kitermeljék a napi élelmiszert a családjuknak. Szülés után egy hónappal a babáikat magukra kötve tanítanak, dolgoznak tovább.
– Mit tapasztaltál az árvaházban, ahol sok beteg és menekült gyermek él? Mit jelent számodra ezekkel a reménytelennek tűnő helyzetekkel szembesülni?
– Először Réka fogadott lányával, Dorisszal találkoztam. Az ő házukat északon a Boko Haram elpusztította, családjával menekülttáborba került. Egy távoli rokon segítségével tudták rejtegetve ide menekíteni. A testvére három hónapja érkezett meg, a többiekről nincs hír. Doris tele volt félelemmel, traumával, eleinte nem is beszélt. Elkezdték iskolába járatni, megtanult angolul, majd egyre nyitottabbá vált. Hamar összebarátkoztunk, amíg vele voltam, végig szorította a kezemet. Felvezetett a kisbabákhoz. Tizenöt-húsz baba feküdt egy nagy szobában. Ütött-kopott kiságyakban várták, hogy valaki felvegye és ringassa őket. A legkisebb kéthetes volt. Voltak Down-szindrómásak, árvák, félárvák és olyanok is, akiknek a szülei még tanulnak, így amíg nem végeznek a tanulmányaikkal, itt tartják őket. Türelmetlenül várták már a nagyobbak, mikor érünk le. Ajándékba egy focilabdát is hoztunk nekik, így a látogatás nem maradhatott el focimeccs nélkül. Pólószínek szerint két csapatra oszlottunk, invitáltam az építkező nagyfiúkat is, akik árgus szemekkel figyelték, mi zajlik a pályán. Az egyik már rohant is játszani, a másik előkapott a zsebéből egy sípot, és fújta a meccset. Építkezési törmelékek és üvegszilánkok közt játszottunk a mezítlábas gyerekekkel. A közel egyórás meccs alatt egy veszekedés, egy sírás, egy sérülés nem történt. Igazi örömjáték volt.
Nem a reménytelenségüket láttam bennük, hanem a jövő reménységeit. Tiszta szívű, becsületes, szorgalmas gyerekek, akiknek esélyük van arra, hogy szebb jövőjük legyen.
Hiszem, hogy nem egy kényelmes életre lettünk teremtve, hanem magunk teremtettük meg a látszólagos kényelmet. A mi életünk célja önmagunk helyett a másik szolgálata. Ha mindennap képesek vagyunk tenni valamit a másikért, akkor megérthetjük, miért lettünk a földi életre meghívva.
– Elkísérted Fodor Rékát az orvosmisszió keretében is?
– Igen, több orvosi kitelepülésünk is volt. Egy nagyon jól szervezett helyi team előkészítette a terepet, így már a különböző vizsgálatokon, szűréseken átesett betegek várták Rékát. Az orvosi teendőkben rám nem volt szükség, így én a várakozó gyerekekkel foglalkoztam. Szintén adományokból hoztunk színes ceruzákat, foglalkoztató füzeteket, kisautókat, játékokat, amiket először félve fogadtak a gyerekek. A legtöbbjüknek ez volt életük első játéka. Megmutattam, hogy kell fogni a ceruzát, hogyan lehet vele a papírra színezni, kipróbáltuk, hogy tudnak gurulni az autók, majd beszélgettünk, nevetgéltünk együtt. Az üres papírra pedig mi mást rajzoltak volna, mint köszönetet a magyaroknak, és üzenték, hogy szeretnek minket. Teljesen maguktól, önszántukból, hálából.
Vannak betegek, aki több napot gyalogoltak, hogy mire megérkezik „Doktor Réka”, ők is odaérjenek. Volt egy bácsi, aki 140 évesnek mondta magát. Réka mért 220-as vérnyomást, 30-as vércukorszintet, 3 keresztes maláriát (a betegség legsúlyosabb fokozata – a szerk.). Van, akit életében először látott orvos.
Az, hogy ők ilyenkor az alapítvány jóvoltából ingyen gyógyszerekhez juthatnak, az életüket jelenti.
Rendkívül elhanyagolt, több esetben életveszélyes állapotú beteggel találkoztunk. Mégis, mikor Réka feltette a kérdést, hogy van, a válasz az volt: „Adi m mma”, azaz „Jól vagyok”.
– Onitshában az egyházmegyei kórház vendégeként csodálatos szentmisék részese lehettél. Milyennek láttad a helyi egyházat, a szertartásokat, az emberek hitét?
– Élőnek, lüktetőnek és kicsattanónak. Olyannak, mint amilyen Jézus korában lehetett. Mivel földi javakból nincs nekik sok, így azokba nem igen tudnak kapaszkodni. Abban hisznek, aki viszont mindenki számára elérhető: Istenben.
Az ő élethelyzetükben, amikor reggel még nem tudják, mit adnak este enni a családnak, ahol minden második órában meghal egy keresztény vértanú, ahol folyamatosak az emberrablások, nem maradt más reményük, csak Isten.
Hálásak azért, amijük van, és hittel néznek a holnap felé. Ez sugárzik belőlük a 2-3 órás szentmiséken is, amikor tiszta szívből, örömmel dicsőítik az Urat. Táncra perdülnek, mert túlcsordul szívükben az öröm. Az egyház itt napról napra növekszik. Onitshában közel nyolcezren voltunk a papszentelésen. Több száz pap vonult be. Ezen a napon, csak ebben az egy egyházmegyében 22 papot szenteltek fel.
– Személyesen találkozhattál a kisfiúval, akinek a tandíját fizeted, és újabb gyermek taníttatását is vállaltad. Miért fontos ez neked? Hogyan támogathatják mások is ezeket a gyerekeket?
– Először Ogidibe mentünk, hogy megnézzük azt az iskolát, ami helyett újat építünk. Ezt nem is lehet igazán iskolának nevezni, de kétségtelen, hogy ebben is oktatás zajlik. Samuel, az egyik tanítványom is ide járt. Csupaszív, mosolygós, gyönyörű gyermek. Cili, a bérmaanyukám, mielőtt útnak indultam, egy vadonatúj macit ajándékozott nekem. Tudtam, hogy ezt majd neki szeretném adni. Nagyon boldog volt, mikor megkapta, én pedig annak örültem, hogy láthattam az örömét.
A szüleimmel együtt tíz nigériai kisgyerek taníttatását fizetjük. Nem terveztem többet, de végül lett még egy tanítványom. Az utolsó iskolát, ahova ellátogattunk, Izunna atya alapította. Ide jár a legtöbb Boko Haram elől menekült gyerek. Szívszorító, hogy a családjuk vállalva azt, hogy soha többé nem találkoznak, mégis elküldi őket, egy jobb élet reményében. A bevonuláskor feltűnt, milyen ügyesen táncol az egyik nagylány, és megfogalmazódott bennem, ha esetleg nehezebb körülmények közt él, vállalom a taníttatását. A végén behoztak pár gyereket, akiknek szponzort keresnek. Ekkor a több száz gyerek közül, a táncos ruhájában megjelent ez a tanuló. Réka mondta nekik, hogy még nincsenek személyes szponzoraik, de hamarosan reméljük, hogy lesznek. Odaléptem hozzá, és közöltem vele, hogy mától én fogom majd őt taníttatni. Fülig érő szájjal megölelt, és vagy ötször elismételte, mennyire hálás. Tanulhat!
Megkérdeztem tőle, hogy hívják. Azt mondta: Okeke Kosi Gift. Ami azt jelenti: Isten csinálja, ahogyan ő szeretné. Hát ezt most így csinálta!
