Szabó Bence: Adalékok Izsák történetéhez
Izsák történetét, társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődését mutatja be Szabó Bence hamarosan megjelenő, "Adalékok Izsák történetéhez" című kötete. A helytörténeti monográfia a Porta Egyesület és az Alföldi Napló közös kiadásában kerül az olvasóközönség elé.
A másfél évszázados oszmán uralomig vezeti vissza a történelmi visszatekintést az a hamarosan megjelenő helytörténeti munka, amelyet Szabó Bence, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa készített "Adalékok Izsák történetéhez" címmel.
Mint arra a dolgozat rámutat: Izsák, a Kiskunsági Homokhátság nyugati peremének jellegzetes, történetileg és társadalmilag egyaránt erős mezőgazdasági kötődésű településének tekinthető, ahol a szőlőkultúra és a település elválaszthatatlan egységgé forrott a 19. század utolsó harmadában. Ekképpen a település lakossága a 19-20. század fordulóján is alapvetően a mezőgazdaságból élt, sőt a település "agrárius" jellege a század közepén is tovább őrződött. Izsák tökéletesen beilleszkedett a Kiskunsági Homokhátság falusias településszerkezetébe, sokáig megtartva jellegzetes mezőgazdasági orientációját. A mezőgazdasági termelés jellemző vonása volt az intenzív kert- és szőlőkultúra magas aránya, mely alapvetően a kis és apró parcellás árutermelő gazdaságokon nyugodott.
A munka külön fejezetet szentel Izsák büszkeségének, virágzó szőlőkultúrájának méltatására is. A szőlészet megjelenése ugyan már a középkori forrásokban is fellelhető Izsákon, de termesztésének igazán komoly lendületet a 19. század végén az ország történeti borvidékeinek szőlőkultúráit tönkretevő filoxéravész adott. Ekkor történtek a nagyarányú szőlőtelepítések is, és ezekben az években tűnt fel vélhetően a község szőlészetét igazán egyedivé és különlegessé tevő fajta, a homokháti táj és éghajlat adottságaihoz kiválóan illeszkedő "sárfehér" is, mely hamarosan a település meghatározó kiviteli cikke lett.
Aligha meglepő, hogy az agrárius múltú és jellegű Izsák ipari és kereskedelmi létesítményei közül is a legtöbb a mezőgazdasághoz, illetve az annak terményeit feldolgozó ágazatokhoz kapcsolódott. A 20. század elején vágóhíd, komoly forgalmat bonyolító szeszüzem és malom létesült helyben. 1895-ben aztán végképp megszűnt a község elszigeteltsége, "amikor a vasút Izsákra ért". A modernizáció jegyében villanytelep kezdte meg működését, 1912-ben és elektromos áramú közvilágítás ragyogta be az éjszaka sötétjét. 1907-ben helyben távbeszélő állomás is nyílt. Kialakult a mai városias központ, rendezték az évszázadok alatt tervszerűtlenül fejlődő, girbegurba utcahálózatot.
A szerző a két világháború közötti időszak inflációval és gazdasági válsággal terhelt évei alatt is számottevő fejlődésről számol be: a község télen saras, nyáron poros piactere végre kövezetet kapott, az 1941-es esztendőben pedig megkezdődtek az új városháza építési munkálatai is - idéződik fel a világégések közti korszak. Ebben az időszakban épült ki egyébként a község külterületein élő lakosság gyermekei számára a tanyasi iskolák egész hálózata, a belterületen pedig a felekezeti elemi tanodák mellett 1912-től megindult az iparostanonc képzés, majd 1921-ben a polgári iskola is megnyitotta kapuit.
A település életének számos epizódjáról - így a Tanácsköztársaság helyi intézményeinek kialakulásáról - beszámoló szerző szerint a második világégés utáni átalakulás döntően megváltoztatta Izsák hétköznapjait. Az 1945-ben keresztülvitt földreform például radikális módon átalakította a tulajdonosi viszonyokat a mezőgazdaságban. Elvesztette egzisztenciáját és ezzel befolyását Izsák vezető politikai, közéleti rétege, "úri középosztálya" és új alapokra került a község sorsának alakulása, gazdasági fejlődése is. A paraszti kezdeményező erőt, a földszeretet és ahhoz való ragaszkodás évszázados megtartó erejét hamarosan nagyüzemi mezőgazdaság, kollektivizált és szövetkezetbe kényszerített, személytelen tulajdonforma váltotta fel - mutat rá a Porta Egyesület és az Alföldi Napló kiadásában hamarosan megjelenő, magas színvonalú dolgozat.
