Ferenc pápa: Ne felejtsétek el: a szegények állnak az evangélium középpontjában!
A hallott példázatnak van kezdete, középpontja és vége, melyek megvilágítják életünk kezdetét, középpontját és végét.
A kezdet. Minden egy nagy jóval kezdődik: a gazda nem tartja meg vagyonát magának, hanem a szolgáknak adja; az egyiknek öt, a másiknak kettő, a harmadiknak egy talentumot, „kinek-kinek rátermettsége szerint” (Mt 25,15). Kiszámították, hogy egyetlen talentum mintegy húszévnyi munkabérnek felel meg: hatalmas vagyon volt, mely aztán egy életre elegendő volt.
Íme, ez a kezdet: számunkra is minden Isten kegyelmével indult – mindig minden Isten kegyelmével indul,
nem saját erőnkből –, Isten kegyelmével, aki Atya, és aki nagy értéket adott kezünkbe, mindegyikünkre más-más talentumot bízott. Nagy vagyon hordozói vagyunk, mely nem attól függ, hogy mennyit birtoklunk, hanem attól, hogy kik vagyunk: a kapott élettől, a bennünk rejlő jótól, a kitörölhetetlen szépségtől, mellyel Isten megajándékozott bennünket, hiszen az ő képmására teremtettünk. Mindegyikünk értékes az ő szemében, mindegyikünk egyedülálló és pótolhatatlan a történelemben! Így néz ránk Isten, így hallgat bennünket Isten!
Rendkívül fontos, hogy emlékezzünk erre: túl sokszor előfordul, hogy életünkre tekintve csak azt látjuk, ami hiányzik, azért panaszkodunk, ami nincs birtokunkban. És akkor engedünk a „bárcsak!” kísértésének: bárcsak megkapnám azt a munkát, bárcsak enyém lehetne az a ház, bárcsak lenne pénzem és sikeres lennék, bárcsak ne lenne ez a problémám, bárcsak jobb emberek vennének körül, stb.
A „bárcsak”-kal való álmodozás meggátolja, hogy meglássuk a jót, és elfeledteti a talentumokat, melyekkel rendelkezünk.
Nincs neked az, de van neked ez, és a bárcsakozás elfeledteti veled ezt. De Isten ránk bízta a talentumokat, mert ismer mindannyiunkat, és tudja, mire vagyunk képesek; gyengeségeink ellenére bízik bennünk. Abban a szolgában is bízik, aki elrejti talentumát: reméli, hogy félelmei ellenére ő is jól fogja használni, amit kapott. Az Úr tehát azt kéri tőlünk, hogy ne a múltban nosztalgiázva, hanem visszatérésére szorgalmasan várakozva használjuk fel a jelen időt. Az a balga nosztalgiázás, mely sárga, fekete folyadékként megmérgezi lelkünket, és arra késztet, hogy állandóan hátrafelé tekintsünk, hogy állandóan másokra nézzünk, de sosem a saját kezünkre, a saját munkalehetőségeinkre, melyeket Isten adott, a saját körülményeinkre…, a szegénységeinkre.
Így jutunk el a példázat középpontjába: ez a szolgák munkálkodása, vagyis a szolgálat. A munkálkodás is szolgálat, mely gyümölcsözővé teszi a talentumokat és értelmet ad az életnek: ugyanis nem valami sokat szolgál annak élete, aki nem azért él, hogy szolgáljon.
Meg kell ismételnünk ezt, sokszor el kell ismételnünk magunknak: nem valami sokat szolgál annak élete, aki nem azért él, hogy szolgáljon! El kell gondolkodnunk ezen: nem valami sokat szolgál annak élete, aki nem azért él, hogy szolgáljon!
De milyen a szolgálat stílusa? Az evangéliumban a derék szolgák azok, akik kockáztatnak. Nem óvatosak és elővigyázatosak, nem őrizgetik, amit kaptak, hanem felhasználják. Mert ha nem fektetjük be a vagyont, akkor elveszítjük; mert életünk nagysága nem attól függ, mennyit teszünk félre, hanem attól, hogy mennyi gyümölcsöt terem. Hány ember tölti életét csak gyűjtögetéssel arra törekedve, hogy jól érezze magát, és nem arra, hogy jót tegyen! Milyen üres annak az élete, aki szükségleteit elégíti ki anélkül, hogy a szükséget szenvedőkre tekintene! Ha vannak adottságaink, az azért van, hogy mi magunk ajándék legyünk másoknak. Testvérek, tegyük fel a kérdést most magunknak: én csak a szükségleteimet elégítem ki, vagy képes vagyok a szükséget szenvedőkre, a szükségben élőkre is tekintettel lenni? Milyen a kezem? Ilyen [adó mozdulatot tesz] vagy ilyen [elutasító mozdulatot tesz]?
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a befektető, kockáztató szolgákat négyszer is hűségesnek nevezi a szöveg (Mt 25,21.23). Az evangélium szerint nincs hűség kockázat nélkül. [Mondhatná valaki] „De, Atyám, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy kockáztatunk?” „Igen, kedvesem, kockáztatást jelent. Ha nem kockáztatsz, úgy jársz, mint a [harmadik] szolga: elásod a képességeidet, a lelki képességeidet, az anyagi lehetőségeidet, mindent.”
Kockáztass! Nincs hűség kockázat nélkül. Az Isten iránti hűség azt jelenti, hogy feláldozzuk az életünket, hagyjuk, hogy a szolgálat felborítsa a terveinket.
„Van egy tervem, de mi lenne, ha szolgálnék?” Engedd, hogy felboruljon a terved, te csak szolgálj! Szomorú, amikor egy keresztény a védekezésre szorítkozik, csak a szabályok követéséhez és a parancsolatok megtartásához ragaszkodik. A „kimért” keresztények, akik sosem lépnek ki a szabályok köréből, soha, mert félnek a kockázattól. Az ilyenek lelke, hadd használjam ezt a képet, akik csak magukkal törődnek, és sosem kockáztatnak, az ilyenek lelke mumifikálódni kezd, az ilyenek végül múmiává válnak. Ez nem elég, a Jézus iránti hűség nem csak az, hogy nem követünk el hibákat. Így gondolta a példázatban szereplő lusta szolga: kezdeményezőkészség és kreativitás nélkül, hasztalan félelem mögé bújik, és eltemeti a kapott talentumot.
A gazda egyenesen „gonosznak” nevezi (Mt 25,26). Pedig semmi rosszat sem tett! Igen, de nem tett semmi jót sem. Inkább mulasztással vétkezett, mintsem a hibázást kockáztassa. Nem volt hű Istenhez, aki szereti mérhetetlenül adni magát.
A szolga a legsúlyosabb sértést követi el: visszaadja neki a kapott ajándékot. „Te ezt adtam nekem, én ugyanezt adom neked, semmi többet.” Az Úr viszont arra hív bennünket, hogy nagylelkűen vessük be magunkat, a szeretet bátorságával győzzük le a félelmet, emelkedjünk felül a bűnrészessé tevő passzivitáson. Ma, a bizonytalanság idején, a kiszolgáltatottság idején ne tékozoljuk el életünket csak magunkra gondolva, mások iránt közömbösen! Ne tévesszük meg magunkat azzal, hogy „béke és biztonság van” (1Tessz 5,3)! Szent Pál arra biztat bennünket, hogy nézzünk szembe a valósággal, ne engedjük megfertőzni magunkat a közönnyel.
Hogyan kell tehát Isten kívánsága szerint szolgálni? A gazda elmagyarázza a hűtlen szolgának: „Ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza” (Mt 25,27).
Kik számunkra ezek a „pénzváltók”, akik tartós kamatot képesek szerezni? Ők a szegények. Ne felejtsétek el: a szegények állnak az evangélium középpontjában; az evangéliumot nem érthetjük meg a szegények nélkül.
A szegények ott vannak Jézusnak a személyiségében, aki mivel gazdag volt, kiüresítette önmagát, szegénnyé tette magát, bűnné, a legsúlyosabb szegénységgé tette magát.
A szegények örök jövedelmet biztosítanak számunkra, már most lehetővé teszik, hogy meggazdagodjunk a szeretetben. Mert a legnagyobb legyőzendő szegénység a mi szeretetben való szegénységünk. A legnagyobb legyőzendő szegénység a mi szeretetben való szegénységünk!
A Példabeszédek könyve a szeretetben szorgalmas asszonyt dicséri, akinek értéke meghaladja a gyöngyét. Ezt a nőt kell utánozni, aki – amint mondja a szöveg – „kinyújtja kezét a szegénynek” (Péld 31,20). Ennek a nőnek ez a nagy vagyona! Nyújtsd ki kezed a rászorulók felé, ahelyett, hogy azt követelnéd, ami hiányzik neked: így megsokszorozod a kapott talentumokat!
Közeledik a karácsony, az ünnepek ideje. Sokan ilyenkor azt mondják: „Mit vásárolhatok? Mim lehet még? Mennem kell vásárolni az üzletekbe.” Mondj mást: „Mit adhatok másoknak?” Hogy olyan legyek, mint Jézus, aki önmagát adta nekünk, ő született ugyanis abban a jászolban.
Így érkezünk el a példázat végéhez: lesz, aki bőségben él majd, lesz, aki eltékozolta életét, és szegény marad (vö. Mt 25,29). Az élet végén ugyanis feltárul a valóság: lebukik a világ fikciója, mely szerint a siker, a hatalom és a pénz ad értelmet az életnek, a szeretet pedig, az, amit odaadtunk, valódi gazdagságként jelenik meg. Azok a dolgok elenyésznek, a szeretet viszont felragyog! Az egyik nagy egyházatya ezt írta: „Így történik az életben: miután eljött a halál, és vége az előadásnak, mindenki leveszi a gazdagság és a szegénység álarcát, és elhagyja ezt a világot. Az emberek csak tetteik alapján lesznek megítélve, egyesek valóban gazdagnak, mások szegénynek bizonyulnak” (Aranyszájú Szent János: Homíliák a szegény Lázárról, II, 3).
Ha nem akarunk szegényen élni, kérjük a kegyelmet, hogy meglássuk Jézust a szegényekben, és szolgálni tudjuk Jézust a szegényekben!
Szeretnék köszönetet mondani Isten sok hűséges szolgájának, akik nem hívják fel magukra a figyelmet, de akik így, szolgálva élnek. Például Roberto Malgesini atyára gondolok. [Comói pap, akit 2020. szeptember 15-én meggyilkoltak.] Ez a pap nem gyártott elméleteket; egyszerűen Jézust látta a szegényekben és az élet értelmét a szolgálatban látta. Gyengéden törölgette az emberek könnyeit, a vigasztaló Isten nevében. Napjának kezdete az ima volt, hogy befogadja Isten ajándékát; a nap középpontja a szeretet, hogy a kapott szeretetet gyümölcsöztesse; a vége pedig a ragyogó tanúságtétel az az evangéliumról. Ez az ember megértette, hogy ki kell nyújtania kezét a sok szegény ember felé, akikkel naponta találkozott, mert mindegyikben Jézust látta.
Testvérek, kérjük a kegyelmet, hogy ne szavakban, hanem tettekben legyünk keresztények! Hogy gyümölcsöt hozzunk, ahogyan Jézus kívánja! Így legyen!
